2014. június 19., csütörtök

4. fejezet

Az első, aki tudja

Elborzadva bámultam a tükörből visszanéző lányt. Ilyen lennék? Hajam kócosan, az égnek meredve állt, és sehogy se tudtam jobban helyrehozni. Arcom beesett, szemeim karikásak voltak, mutatván, hogy mostanában igen keveset tudok pihenni. Hiába vagyok 24 órát a kórházban, annak érdekében, hogy sokat aludjak, nem megy. Egyrészt az állapotom miatt, másrészt, meg azért, mert lelkiismeret furdalásom van, emiatt az egész Louis-ügy miatt. Hogy hazudok neki. Nem is hazudok, inkább csak titkolok előle mindent, pedig tudom, hogy megbízhatok benne. Már lassan egy hete "élünk" közös szobába, és ez alatt az idő alatt bebizonyította, hogy nem kell félnem tőle, azaz nagyon jóba lettünk. Sokkal, de sokkal felszabadultabb, boldogabb voltam az utóbbi hétben, köszönhetően Louis csodálatos humorának, amivel ha rossz passzba vagyok felvidít. Annyira szánalmasnak érzem magam, mert tudom, hogy ha egyszer rájön a szomorú igazságra, egy életre megutál. Benne vagyok a pácban, az egyszer biztos. Néha kedvem lenne üvölteni, mert nem elég, hogy alig élek (mert az utóbbi időben eléggé romlott az állapotom), de még emésztem is magam emiatt.
Két kezemmel a csap szélébe kapaszkodva hajoltam a vízsugár alá, hogy egy kicsit felfrissítsem magam, már ha ez lehetséges egyáltalán. A törölköző után nyúlva, megtöröltem az arcom, majd a kezembe vettem a már nagyon régóta meglévő, fekete hajkefémet. Gyors, rutinos mozdulatokkal fésültem ki kezelhetetlen loboncomat. Lassan indultam kifelé a helyiségből, hogy még véletlenül se essek el. Folyamatosan koncentrálva rakosgattam a lábaimat egymás után, míg végül odaértem az ajtóhoz. Már a kezem a kilincsen volt, és már épp nyomtam volna le, mikor füleimet beszélgetés zajai ütötték meg.
- Érzem, hogy valamit nem mond el nekem ez a lány - ez a mondat felcsigázta kíváncsiságomat, így füleimet az ajtóhoz tapasztottam, hogy még többet halljak. Tudom, nem szép dolog a hallgatózás, de minden ember követ el hibákat, nemde?
- Nem kéne olyan sokat gondolkoznod Lou! Biztos csak te gondolod így! - számomra ismeretlen férfi hang válaszolt, én pedig sejtettem, hogy jöttek meglátogatni a szobatársam.
Mivel már szerettem volna kimenni, és nem akartam, hogy lebukjak, a kezemmel megfogtam a hozzám legközelebb eső tárgyat, és más ötlet híján földhöz vágtam. A fésű hangosan csörömpölve ért le a felszínre, én pedig, mint aki jól végezte dolgát lehajoltam, fölvettem, majd már nyitottam is az ajtót, hogy távozzak.
Odakint öt srác nézett rám nagy szemekkel, és várták, hogy mondjak valamit. Ám én csak csendesen odabotorkáltam az ágyamhoz, hogy végre leülhessek.
- Clara - szólított meg Louis. Ráemeltem tekintetem, és belenéztem gyönyörű kék szemeibe, amitől borzongás futott végig rajtam. - Mit ejtettél le?
- Csak a fésűt. Kicsúszott a kezemből - hazudtam, legyintve közbe a kezemmel, mutatva, hogy nem érdekes. Esküszöm a végére annyira belejövök a hazudozásba, hogy senkinek se fog feltűnni. De természetesen ez még nincs így, mert a fiú észrevette, hogy titkolok valami, és ha rájön, hogy mit, akkor nekem végem.
Szobatársam először aggódó tekintettel vizslatott, de aztán hamar elvigyorodott, és pillantott a másik négy szobában lévő tagra. Körülbelül velünk egy idősek lehettek, és mind egytől egyik jól nézett ki. Nem kellett sokáig gondolkodnom, hogy rájöjjek, ők a banda négy másik énekese. Esetlenül néztem rájuk, mert nem tudtam mit kezdeni a helyzettel. Itt áll öt fiú, akik közül négy úgy néz rám, mint ha most láttak volna először embert. Tördelni kezdtem a kezemet és idegesen haraptam bele a számba, majd hamarosan meg is éreztem a vér fémes ízét. Sose voltam jó a bemutatkozásokban.
- Sziasztok! - szólaltam meg egy kicsit szégyenlősen, mert már-már kezdett kínos csend kialakulni a szobában. Egy aprót intettem, ami meglehetősen bénára sikeredett.
Elsőként egy göndör hajú srác indult el felém mosolyogva, majd kedvesen átölelt. Enyhén meglepődtem a kedves gesztustól, mert mégis csak fiú, de örülök, hogy ennyire pozitívan áll hozzám. Visszaöleltem, és minden erőmet össze kellett szednem, ahhoz, hogy elrejtsem előle kezeim remegését.
- Szia, Clara, Harry vagyok! Harry Styles. Lou már nagyon sokat mesélt rólad telefonon, szóval vedd úgy, hogy már ismerlek - kacsintott rám, én közben pedig azon gondolkoztam, hogy vajon miket mesélhetett rólam Louis. Ha rákérdetnék biztos, hogy azt mondaná semmit rosszat. De tudom, hogy mindent elmondott neki, minden sejtését rólam. Nem volt nehéz levonni a következtetést azok után, amiket az előbb hallottam. Biztos, hogy tudja, hogy valamit titkolok, és ahogy kiismertem az elmúlt napokban, biztos, hogy kifogja deríteni.
Próbáltam eltakarni zavaromat, amit a fiú közelsége váltott ki belőlem.
- Helló - intettem kínosan, majd elhúzódtam a sráctól. A többiek nem jöttek oda megölelni, amit egy megkönnyebbült sóhajtással vettem tudomásul. Egyesével bemutatkoztak, de erre semmi szükség nem volt, hiszen Louis már mindent elmesélt róluk. Nagyon kedvesek voltak velem, kérdezték, hogy miért vagyok itt, holott én már sejtem, hogy mindent tudnak. Zayn, a banda ''rossz fiúja'' egy cseppet különösen viselkedett, szinte alig lehetett hallani a hangját. Lekuporodott a szoba egyik végében lévő fotelba, majd - mintha mi itt sem lennénk - vette elő telefonját és kezdte el nyomkodni annak érintőképernyőjét. Különös, mégis szép vonásai teljesen kisimultak, ahogyan ott ült. Fehér pólóján át teljesen kilátszottak tetoválásai. Kimondottan vékonynak tűnt, már-már nagyon is. Sötét, szinte fekete haja kócosan hullott a szemébe, ami miatt lányok milliói omlanának ebben a pillanatban a nyakába. Helyes volt, nem vitás, de nem az én esetem. Meg amúgy  is Louia állítása szerint menyasszonya van, amihez véleményem szerint még túl fiatal.
- Hahó! - Niall, aki a banda összes tagja szerint egy nagy éhenkórász, vigyorogva nézett rám, majd tekintetét Zaynre vezette, majd megint vissza rám. Idegesen sütöttem le a szememet, biztosan észrevette, hogy a fiút nézem. Az egész banda fürkésző szemekkel nézett rám - kivétel ez alól természetesen a még mindig a telefonját nyomkodó ember. Próbáltam kerülni a tekintetüket, s majd' elsüllyedtem szégyenemben, hogy ilyet feltételeznek rólam. Most azt hiszik, hogy tetszik nekem Zayn. Pedig nagyon nem. Már jó régen lemondtam a szerelemről, mondva semmi értelme a betegségem mellett. Meg aztán szegény fiúnak sem lenne a legjobb egy olyan barátnő, aki éjjel-nappal, megállás nélkül remeg, s nem bír járni. Úgy gondolom, hogy időpocsékolás lenne. Ezért inkább maradok egyedül, elvégre nekem ez tökéletesen megfelel.
- Jól van fiúk, hagyjuk szegény Clarát, menjünk inkább együnk valamit! - javasolta Liam, aminek én roppant örültem.
Louisnak volt egy kerekesszéke, amibe egyik szobából a másikba szokták áttolni, mert ugye törött lábbal nem tud járni. Harry segített neki áthelyeznie magát a guruló járműbe, majd szépen lassan mind a négyen kimentek. Egyedül Zayn maradt itt, amit nem tudtam mire vélni. Lassan felnézett a telefonjából, majd azt óvatosan a zsebébe csúsztatta. Felállt a fotelból, majd szépen leült az ágyamra mellém, de azért tartva a megengedett távolságot. Újra idegesen tördeltem a kezemet, mert mindig feszengek valaki idegen társaságában. Jó, őt már mondjuk ismerem, de eddig a pillanatig még hozzám se szólt.
- Ne törd össze a szívét! - csupán csak ennyit mondott, de már ettől összezavart. Mégis kinek a szívét?
Értetlenül pillantottam rá, majd csak ennyit bírtam kinyögni:
- Mi? - Zayn bosszús szemmel nézett rám, majd odafordult hozzám, egyik lábát felrakta az ágyra, majd magyarázni kezdett.
- Ne törd össze Lou szívét! Tudod, akárhányszor felhívom állandóan csak rólad mesél. Clara így...Clara úgy... Szinte biztos, hogy nagyon megszeretett, csak kérdés, hogy hogyan. Csak barátként? Nem hiszem. Nem szeretném majd pár hét múlva összetörve látni a legjobb haveromat, mert te csak kihasználtad a híressége miatt!
Tátott szájjal néztem rá, egy hang sem jött ki a torkomon. Hogy gondolhat ilyet? A torkom kaparni kezdett, gyomrom ökölnyire zsugorodott. Könny szökött a szemembe arra a gondolatra, hogy máris van, aki nem kedvel engem a bandából.
- Hogy feltételezhetsz rólam ilyet? Nem is értem, hogy fél óra ismeretség után, hogy mersz letámadni azzal, hogy kihasználok valakit! Sose tennék ilyet. Engem a legkevésbé sem érdekel, az, hogy híres-e, vagy nem, mert ha valakit szeretek, akkor nem azt veszem figyelembe, hogy mennyi pénze van. Egyáltalán miből gondolod, hogy én összejönnék Louisszal? - halkan, mégis magabiztosan beszéltem, és próbáltam ügyelni arra, hogy ne remegjen a hangom. Rettentően feszült voltam, ami miatt eszeveszettül kezdett remegni az egész testem. Nem vártam meg a válaszát, mert tudtam, hogy észre fogja venni a remegésemet. Gyorsan pattantam fel, ami miatt a lábaim épphogy csak megtartották jelenlegi testsúlyomat. Minél hamarabb távolabb szerettem volna lenni, mind a szobától, mind a fiútól. Szívem szélsebes tempóban lüktetett, miközben imádkoztam, hogy ne essek el. Az ajtó felé kezdtem el botorkálni, de már akkor éreztem, hogy nem fog menni. Közben hátra pillantottam, ahol egy megszeppent, kikerekedett szemekkel figyelő srácot pillantottam meg. Majdnem sírva fakadtam, mert tudtam, hogy előle nem tudom már tovább titkolni betegségemet. Már nem is próbáltam megkísérelni az utat kifelé, hanem erőtlenül lerogytam a padlóra. Zayn sürgősen ott termett mellettem, és segített fel az ágyra. Rémült tekintettel néztem rá, lesve, hogy mit szól hozzá.
-Tulajdonképpen miért is vagy te kórházban? - lassan, suttogva beszélt, de mégis félelem futott át a testemen.
Mindent bevallottam neki, azt, hogy mi a bajom, s hogy miért hazudtam a legjobb barátjának. Fölöslegesen kezdtem volna el titkolózni, úgyis kiszedte volna belőlem. Megkönnyebbülten fejeztem be monológomat, majd vártam mit szól hozzá. Sejtettem, hogy nem fogja annyiban hagyni a dolgot, el fogja mondani a bandának. Csak annyit szerettem volna kérni tőle, hogy hagy engedje meg, hogy én mondjam majd el nekik, úgy azt hiszem mindenkinek könnyebb lesz.
- Sajnálom. Tényleg nagyon sajnálom, de úgyis rá fognak jönni a többiek - arcomon patakzottak a könnyek, de én csak egyet szerettem volna tőle kérni:
- Kérlek, könyörgöm, ne mondd el Louisnak!







2014. június 10., kedd

Részlet a 4. fejezetből

Drága Olvasóim! (már ha ezután a sok késés után még vannak egyáltalán)
Tudom, tudom, hogy nagyon régen hoztam hoztam friss részt, és nem is akarok szabadkozni, mert nincs egyetlen valós, igazi okom rá. Ezért remélem megértitek, és továbbra is követni fogjátok blogomat. :)
Most ugyan nem új résszel érkeztem, hanem csak egy is ízelítőt mutatok be belőle nektek. Végül is ez is több, mint  semmi, nem? :) 
Ezen kívül még azt s szerettem volna mondani, hogy tudom, hogy itt a nyár, és, hogy mindenki azt várja, hogy majd hetente hozom a részeket, ami végül is egy-egy időszakokban elképzelhető, de ahogy most tekintek a nyárra, teljesen az az érzésem van, hogy egyáltalán nem lesz időm semmire. Három táborba vagyok hivatalos, ezen kívül megyek a barátnőmhöz egy hetet, meg a nagyszüleimhez, és ugye a várva várt családi nyaralás sem maradhat ki. És a végén mit veszek észre? Hogy újra itt a szeptember, újév. Szóval, csak azt szerettem volna mondani (kicsit túl hosszúra sikeredett), hogy én tényleg mindent megteszek, hogy kicsit aktívabb legyen a blog, de azért remélem megértitek, hogy én se ülök napi 24 órát a gép előtt, mert ugyebár aludni is kell. :D 
Na de ez után a sok rizsa után jöjjön is az ígért részlet a 4. fejezetből, aminek még nem sikerült címet adno, szóval ez kimarad. :)
xx
______________________________________________________________________________

,,...Két kezemmel a csap szélébe kapaszkodva hajoltam a vízsugár alá, hogy egy kicsit felfrissítsem magam, már ha ez lehetséges egyáltalán. A törölköző után nyúlva, megtöröltem az arcom, majd a kezembe vettem a már nagyon régóta meglévő, fekete hajkefét. Gyors, rutinos mozdulatokkal fésültem ki kezelhetetlen loboncomat. Lassan indultam kifelé a helyiségből, hogy még véletlenül se essek el. Folyamatosan koncentrálva rakosgattam a lábaimat egymás után, míg végül odaértem az ajtóhoz. Már a kezem a kilincsen volt, és már épp nyomtam volna le, mikor füleimet beszélgetés zajai ütötték meg.
- Érzem, hogy valamit nem mond el nekem ez a lány - ez a mondat felcsigázta kíváncsiságomat, így füleimet az ajtóhoz tapasztottam, hogy még többet halljak. Tudom, nem szép dolog a hallgatózás, de minden ember követ el hibákat, nemde?
- Nem kéne olyan sokat gondolkoznod Lou! Biztos csak te gondolod így! - számomra ismeretlen férfi hang válaszolt, én pedig sejtettem, hogy jöttek meglátogatni a szobatársam.
Mivel már szerettem volna kimenni, és nem akartam, hogy lebukjak, a kezemmel megfogtam a hozzám legközelebb eső tárgyat, és más ötlet híján földhöz vágtam. A fésű hangosan csörömpölve ért le a felszínre, én pedig, mint aki jól végezte dolgát lehajoltam, fölvettem, majd már nyitottam is az ajtót, hogy távozzak.
Odakint öt srác nézett rám nagy szemekkel, és várták, hogy mondjak valamit. Ám én csak csendesen odabotorkáltam az ágyamhoz, hogy végre leülhessek.
- Clara - szólított meg Louis. Ráemeltem tekintetem, és belenéztem gyönyörű kék szemeibe, amitől borzongás futott végig rajtam. - Mit ejtettél le?
- Csak a fésűt. Kicsúszott a kezemből - hazudtam, legyintve közbe a kezemmel, mutatva, hogy nem érdekes. Esküszöm a végére annyira belejövök a hazudozásba, hogy senkinek se fog feltűnni. De természetesen ez még nincs így, mert a fiú észrevette, hogy titkolok valami, és ha rájön, hogy mit, akkor nekem végem.
Szobatársam először aggódó tekintettel vizslatott, de aztán hamar elvigyorodott, és pillantott a másik négy szobában lévő tagra. Körülbelül velünk egy idősek lehettek, és mind egytől egyik jól nézett ki. Nem kellett sokáig gondolkodnom, hogy rájöjjek, ők a banda négy másik énekese. Esetlenül néztem rájuk, mert nem tudtam mit kezdeni a helyzettel. Itt áll öt fiú, akik közül négy úgy néz rám, mint ha most láttak volna először embert. Tördelni kezdtem a kezemet és idegesen haraptam bele a számba, majd hamarosan meg is éreztem a vér fémes ízét. Sose voltam jó a bemutatkozásokban..."

2014. június 6., péntek

Helyzetjelentés

Drága Olvasóim!

Tudom, hogy most legszívesebben a pokolra küldenétek, amiért még mindig nem érkezett friss rész, de egyszerűen nem volt annyi energiám leülni a gép elé, azzal a szándékkal, hogy most megírom az új részt. Ha elkezdtem volna, akkor tudom, hogy elég gyengére sikerült volna, szóval meg se próbálkoztam. Időm sem volt nagyon sok, és ez legfőképpen az év végi hajrának tudható be. Nem is tudjátok elképzelni, hogy hányszor kezdtem el ezt a bejegyzést, mert feltett szándékom volt, hogy ha új bejegyzést rakok fel, az mindenképpen új rész lesz. De ennek ellenére ott motoszkált a fejemben, hogy nem szúrhatok ki veletek, azzal, hogy még csak fel sem tűnök az oldalon, így mégis csak nekiálltam ennek a helyzetjelentésnek. Emellett még áll a bál a barátaim körében, konkrétan azt se tudom manapság eldönteni, hogy kinek higgyek, szóval ez is totál káosz. 
Nem is húzom tovább az időt, remélem még ezek után is marad pár olvasóm! 
Have a nice day.! xx



2014. május 8., csütörtök

3. fejezet

Drága Olvasóim!
Megérkeztem a következő résszel, remélem tetszeni fog! :)
Nem nagyon húzom az időt, csak annyit szeretnék mondani, hogy nagyon szépen köszönöm a 10 (!) rendszeres olvasót! Nem gondoltam volna, hogy ennyire tetszeni fog nektek! :)
Tudom, hogy nem lett a legizgalmasabb rész, de a következő már az lesz, azt garantálom! :)
Na de itt is van a rész, amihez jó olvasást kívánok! 

Puszi,
Lexii



Ismerkedés
Ajánlott zene: (x)
 Nem kellett volna hazudnom neki. Ő olyan rendes volt velem. Megkérdezte jól vagyok-e, kedvesen beszélgetésbe elegyedett velem, én meg önző módon, csak azért, hogy magamat kíméljen; nem mondtam el neki az igazat. A hazugságból sose sül ki jó dolog. Pedig egy idő után biztos, hogy rá fog jönni, főleg ha az állapotom nem javul. Amire eléggé kicsi az esély, az elmúlt napokat nézve. 
Meg fog haragudni. Az egyetlen ember, akivel talán jó is lehetett volna a kapcsolatom nemsokára utálni fog. De jogosan. Én rontottam el. Mindig mindent én rontok el. Pedig nem akartam rosszat. Még akkor jó ötletnek tűnt, hogy csak később mondom el neki. De most már belátom... Pocsék egy tervet eszeltem ki.
Már csak abban tudok reménykedni, hogy mivel csak a lába tört el, hamar hazaengedik, hogy otthon lábadozzon, és akkor talán ha van olyan nagy szerencsém, akkor nem jön rá, hogy mi is igazából a bajom. Az nekem is, és szerintem neki is jobb lenne. Nem hiszem, hogy örülne, hogy ha kiderülne, hogy egy súlyos beteggel tartózkodik egy szobában, aki ráadásul még jól a szemébe hazudta, hogy csak rutin vizsgálaton van. 

Nehezen nyitottam ki a szememet, és próbáltam megszokni a beáramló napsugarat. Egy újabb reggel. Még mindig hunyorogva próbáltam valamelyest felülni a már-már bosszantóan kemény ágyban. 
- Jó reggelt! - hallottam egy vidám hangot, ami a szoba másik végéből jött. Mosolyogva viszonoztam a gesztust, majd a laptopomért nyúltam. Míg vártam, hogy betöltsön Louist figyeltem, aki mindenképpen el szerette volna érni a telefonját, ami az ágyától egy kicsit távol lévő éjjeli szekrényen pihent. Sajnálkozva néztem reménytelen próbálkozásait, de felállni nem tudott, mert a lába be volt gipszelve.
Sóhajtva dobtam le a gépet az ölemből, az ágy lepedőjére, és feltápászkodtam. Lassan próbáltam meg odabotorkálni a fiúhoz, aki még mindig nem adta fel a próbálkozást. A lábam a mai napon kevésbé remegett, jobban tudtam igénybe venni, aminek nagyon örültem, mert így kevesebb az esély arra, hogy Louis megtudja a szörnyű hazugságomat.
A telefont a kezébe nyomva fordultam vissza a szoba azon rész felé, ahol én tartózkodom, azzal a céllal, hogy lepihenjek, mikor a kezemen éreztem a srác szorítását. Érdeklődve, mégis mérgesen fordultam felé, mert már nagyon szerettem volna fekvő helyzetbe tenni fáradt testemet. Igaz, hogy most keltem fel, de a gyengeség, kimerülés a betegségemmel jár együtt.
- Maradj itt, beszélgessünk, még nem is ismerlek annyira! - kék szemei csillogva adták tudtomra, hogy tényleg azt szeretné ha maradnék. De ezt nem tudtam mire vélni, mert mennyivel másabb, ha én a saját ágyamba ülve beszélgetek vele?
Mivel nem akartam megbántani a reménykedő fiút, ezért óvatosan ültem le mellé, mire ő elhúzódott a bútor másik felébe, hogy még jobban elférjek. Hátamat a falnak vetettem, és próbáltam egyenletesen lélegezni, mert tagadhatatlanul kényelmetlenül éreztem magam a fiú közelében, Soha nem voltam baráti viszonyban egy fiúval sem, sem az iskolában, sem máshol. Maradtam csak a lányoknál.
- Mit szeretnél tudni? - hajamat automatikusan kezdtem el birizgálni, mikor Louis hirtelen rám emelte gyönyörű, kék szemeit. Vállat vont, majd spontán megkérdezte:
- Kedvenc szín?
Furcsán nézhettem rá, mert hamarosan elkezdett fuldokolni a röhögéstől. Most komolyan, ki kérdez olyat elsőnek, hogy mi a kedvenc színed?
- Kék - feleltem már én is kacagva, mert elég érdekesre sikeredett ez a társalgás. -, Tied? - vigyorogva közölte, hogy a piros, én meg elégedetten bólintottam.
- Most már teljesen kiismertük a másikat! - jelentettem ki, majd játékosan belebokszoltam a vállába. Mellette teljesen ellazultam, amit nem tudtam mire vélni. Biztonságba éreztem magam, és tudom, hogy ez egy nap ismeretség után szokatlanul hangzik, de egyre jobban megkedvelem ezt a srácot. Vicces, jó fej, kedves, és hab a tortán, hogy eszméletlenül jól néz ki.
Ezek után kínos csend telepedett ránk. Egyikünk sem tudott mit mondani, ami elég kellemetlen volt, de szerintem nem csak számomra. Louis az ablakon bámult ki, a tájat kémlelte, én meg kínomban a körmömet kezdtem birizgálni.
- Oké, ne haragudj, de muszáj megkérdeznem. Nem vagyok neked ismerős? - értetlenül ráztam meg a fejem válasz képpen. Mégis honnan kéne ismernem? Tegnap pillantottam meg őt először, és szinte biztos, hogy emlékeznék rá ha láttam volna, mert eléggé egyéni személyiség.
- Tényleg? - a csodálkozás jeleit vettem észre rajta, és nagyon aranyosan nézett ki összehúzott szemöldökökkel.
- Honnan kéne ismerjelek? Tegnap láttalak először életemben - tártam szét a karom.
- Nem mond neked az a szó semmit, hogy One Direction? - erre a kérdésre ugyancsak a fejemet ráztam, de most már kezdtem türelmetlen lenni, és egyben kíváncsi. - Az egy banda, pontosabban egy olyan banda, ahol én vagyok az egyik énekes, és még négy srác, akik szinte már a testvéreim - szeretettel beszélt a barátairól, gondolom velük volt, amikor eltörte a lábát. Jó, hogy neki vannak barátai, akikre már családtagként gondol. Nekem is voltak barátnőim az iskolában, de mikor beteg lettem eltávolodtunk. De ez nem feltétlen az ő hibájuk, nem is hibáztatom őket ezért, mert tudom, hogy azért lettünk közömbösek egymásnak, mert a sok orvosi, kórházi vizsgálatok miatt, nem is tudtunk volna időt szánni arra, hogy beszélgessünk, eljárjunk minden fele, ahogy egy normális lány szokott a barátnőivel.
De visszatérve a beszélgetésre, elgondolkoztam. Nem volt ismerős a név, hiszen elég régimódi egyed vagyok, nem hallgatom a mai slágereket. Néha-néha olvasok magazint, de az is ritkán fordul elő, csak akkor ha már az unalom szélén vagyok.
- Nem nagyon követem nyomon a mostani bandákat, énekeseket - húztam el a számat, mert nem akartam megbántani, meg leégetni magam azzal, hogy szinte semmi fogalmam nincs semmiről ebben a témában. Louis megértően bólogatott, nem vette szívére, hogy nem ismertem meg. - Mutatsz egy számot, amit ti énekeltek? - boldogan bólintott, majd elővette a telefonját, és a Youtube-on rákeresett az egyik, számomra ismeretlen zenéjükre. Közelebb húzódtam hozzá, hogy lássam a képernyőt. A gitár halk pengetése úszott be füleimbe, majd hamarosan elkezdett énekelni egy fiú. Gyönyörű hangja volt, akárcsak a többinek, akik versszakonként váltották egymást. A dal fülbemászó, szerelmes és valami elképesztően imádni való. Louis halkan dúdolta mellettem a szöveget, majd mikor az ő rész következett csendesen énekelni kezdett mellettem.


"...I see what it's like
I see what it's like for day and night
Never together 
Cause they see things in a different light
Like us
They never tried
Like us..."


Elképesztő hangja van, nem értem eddig miért nem hallottam róluk. Szomorúan vettem észre, hogy vége van a számnak, s én még többet akartam.
- Imádom! - rekedten, s halkan beszéltem, úgy látom megint nehezemre esik ez a tevékenység. Louis nevetve zárta le a telefonja képernyőjét, s vigyorogva fordult felém. - Hogy lettetek híresek?
Mindent részletesen elmesélt arról, hogy hogyan lettek sztárok. Elmondta, hogy külön-külön jelentkeztek az X faktorba, ahol ki is estek volna, de végül Simon, az egyik zsűritag összerakta őket. Boldogan mesélt a X faktor-beli élményeikről, amikre előszeretettel emlékszik vissza. Elmesélte, hogy mennyi rajongójuk van, akik milyen elvetemült dolgokra képesek, annak érdekében, hogy csak megpillantsák, megérintsék kedvenc énekes bandájukat. Nevetve figyeltem, csak úgy ittam Louis minden egyes szavát, hisz ilyet nem minden nap hall az ember. Néha-néha csak úgy felkuncogtam egy-egy vicces történet hallatán, néha pedig elborzadva, furcsán nézve hallgattam, hogy miket szoktak ők a házukban öten művelni.
Ezek után kénytelen voltam én is beszélni az életemről, de nem tudott sokat kihúzni belőlem. Csak annyit, hogy tavaly érettségiztem le, nincs testvérem, és hogy mindennél jobban szeretem az anyukámat. Ezen kívül csak a régi, boldog életemről voltam képes mesélni. Például emlékszem, hogy körülbelül 6 éves lehettem, mikor azt játszottam, hogy én vagyok Superman, illetve Suprgirl, és leugrottam az erkélyről, hogy repülni tanuljak. Eltörtem kezem-lábam, de szerencsére nem volt olyan magasan az erkély, így ennyivel megúsztam. Most természetesen nevetek rajta, de akkor nagyon nem volt vicces. Illetve azt is megosztottam a fiúval, hogy kis koromban mániákusan gyűjtöttem a plüss mackókat, így most a régi szobámban legalább hatvan darab medve ül, és várja, hogy újra visszatérjek hozzájuk. Régen, mikor még anya és apa nem váltak szét, külföldi nyaralás közben különböző országokból hoztam haza egy-egy macit. Azt képzeltem, hogy élnek, és velük beszélgettem. Jó társaság voltak, el tudtam velük beszélgetni.
Louis is érdeklődve hallgatott, nekem pedig könny szökött a szemebe az emlék mesélése közben. Milyen jó életem volt akkoriban! Imádtam apával a foci meccseket nézni, mindig együtt szurkoltunk az éppen jobban kedvelt csapatnak. Nem telt el úgy nap, hogy nem mentem volna el a közeli játszótérre, ahol az éppen aktuális barátnőimmel nevetgéltünk, futkároztunk.
Louis riadtan nézett rám, nem tudta miért kezdtem el oktalanul bőgni. Ő nem tudja, hogy milyen pocsék életem van most.
- Mi a baj Clara? - fogta meg a kezem, én meg fogalmam sincs milyen oknál fogva, de megöleltem őt, és próbáltam megnyugodni. Erősen szorított magához, én meg beszívtam pólójának illatát. Hallottam szívének dobogását, ami megnyugtatóan hatott rám. Hajamat simogatta nyugtatás képpen, amitől kezdtem abbahagyni a sírást. Úgy éreztem, hogy megbízhatok benne, de nem annyira, hogy elmondjam neki betegségem. De igazából nem is arról van szó, hogy megbízok-e benne, vagy sem, egyszerűen még én nem állok arra készen lelkileg, hogy elmondjam neki. Talán majd később erre is sor kerül.



2014. április 30., szerda

2. fejezet

Drága Olvasóim!
Köszönöm az előző részhez érkezett kommenteket, és a rendszeres olvasókat! :)
Meg is érkeztem a következő résszel, remélem tetszeni fog! :)
Sajnálom, hogy ilyen későn! :/ :)

Puszi,
Lexii


UI: A következő rész nem tudom mikor fog elkészülni, mert az év végéhez híven, irtózatosan sokat kell tanulnom, hogy megtartsam a mostani színvonalamat. Igyekszem nagyon, de nem ígérek semmit! :/ :)


Most már sokkal jobb!


Ajánlott zene (x)
Óvatosan nyitottam ki a szememet, és néztem körbe a szobámban. Fogalmam sem volt róla, hogy hogy kerültem fel az ágyamba, azok után, ami az éjszaka történt velem. Vagy talán tényleg csak egy rossz álom volt? A napsugár lágyan sütött be az ablakon, és világította be az egész szobát. A szemem, amint megszokta ezt a világosságot, jobban átlátott mindent. Nem sok minden változott, de még mindig nem értem, hogy mi történt az éjszaka. Egyáltalán az most éjszaka volt? Kitudja mióta fekszek itt, eszméletlenül.
A szobába hamarosan Anya lépett be, és amint meglátta, hogy ébren vagyok, boldog, őszinte mosoly kúszott az arcára. Szeme alatt fekete karikák éktelenkedtek, ami miatt sokkal, de sokkal öregebbnek tűnt, mint amennyi valójában. Haja csapzottan állt, ami arról árulkodott, hogy jó régóta nem fésülködött, vagy csinált is bármit a kinézetével. Kapkodva szaladt oda hozzám, és esetlenül ölelt át.
- Kincsem, már azt hittem, hogy soha nem fogod kinyitni a gyönyörű szemeidet - sóhajtott fáradtan, majd a haját, hogy ne zavarja, a füle mögé tűrte.
- Mi történt? - suttogtam erőtlenül, mert - úgy látszik - ma a beszélés se megy a legjobban. Anya csendre intett, majd hosszan mesélni kezdett, miszerint két napja, éjszaka, az egyik nővér a földön fekve, eszméletlenül talált rám. Akkor nem álom volt. Ezek után két napot végig aludtam, mert - az állapotom miatt - begyógyszereztek, ami miatt teljesen kómában voltam.
Bólintva vettem tudomásul a hallottakat, majd még mindig fekve, nyúltam Anyu keze után. Lágyan megsimogatta az enyémeket, majd egy fáradt mosoly kíséretében, felállt, és az ajtó felé indult. Kétségbeesetten kaptam utána, de megszólalni nem bírtam.
- Ne aggódj, csak szólok az orvosnak, hogy már felébredtél.

Pár órával később, egy orvosi vizsgálta, és egy hosszú alvás után, már sokkal jobban éreztem magam, a reggeli állapotomhoz képest. Szörcsögve ittam ki az utolsó cseppeket a dobozos barackléből, amit még Angela hozott nekem az ebédhez. Nem ettem valami sokat, de a jelenlegi állapotomhoz híven, az orvos szerint kész csoda, hogy ettem is valamit.
Mivel már nem bírtam magammal, és már a lehető összes újságot elolvastam a mai nap folyamán, elindultam a büfébe, azzal a céllal hogy vegyek valamit inni, tekintettel arra, hogy az előbb fogyasztottam el, és Anyu szerint - aki nem rég hagyott itt, mert hívta a munka - nagyon fontos, hogy elég folyadék legyen a szervezetemben. Még mielőtt elindultam, fogtam a pénztárcámat, amiben a spórolt pénzem van, mert ugyebár a mai világban semmit sincs ingyen, majd nagy nehezen feltápászkodtam, testsúlyomat lábaimra helyeztem, majd elindultam. Az ajtót kulcsra zártam, mert semmi szükségem nincs arra, hogy valamilyen rejtélyes okból kifolyólag eltűnjenek a dolgaim. Egy egyszerű melegítő nadrág, meg egy kék póló volt rajtam, de ez tökéletesen megfelelt. Kicsit nehézkesen tudtam járni, de már hozzá vagyok szokva. Minden egyes lépésnél meg kellett kapaszkodnom, ahhoz, hogy ne dőljek el. A szobám a folyosó végén volt, épp ezért hosszú utat kellett megtennem, míg megérkeztem a lifthez. Megnyomtam a hívó gombot, majd vártam. Körülnéztem és megpillantottam egy nőt, aki az egyik a váróknak fenntartott székben ül, összekuporogva, sírva. Sose szerettem a kórházakat. Annyira borzasztó, hogy némely embernek itt omlik össze az élete, mert közlik vele, hogy egy szeretett barátja, vagy éppen rokona elhunyt. Szerencsémre én az intenzívem feküdtem, éppen ezért itt nem nagyon voltak még halál esetek, de természetesen, mint minden kórházban itt is előfordul.
Hangos csilingelés jelezte a szállító eszköz, hogy megérkezett és a beszállásra vár. Óvatosan a fém ajtóba kapaszkodva léptem be a nagynak nem mondható helyiségbe. Nem vagyok klausztrófóbiás, de nem kedvelem a bezárt, zsúfolt és kicsi helyiséget, mint például ez a felvonó. Nem volt benne senki sem, egyedül utaztam, ami nem volt baj. Jelen pillanatban senkivel sem volt kedvem társalogni. Hamarosan leértem, és egyből ahogy kiléptem, megpillantottam a büfé, ami tele volt türelmetlenebbnél türelmetlenebb vevőkkel, akik minél hamarabb megszerették volna kapni a kívánságukat a büfé kínálatai közül. Türelmes típus vagyok, így szép csendben vártam, míg én is sorra kerülök, de mikor már legalább az ötödik egyén előzött meg, kezdtem ideges lenni. Csak egy innivalót szeretnék!
Nem tudom mennyi idő múlva (nekem legalább három órának tűnt), végre engem szólított meg a pultos férfi.
- Mit parancsolsz? - nézett rám gondterhelten, de mégis türelmesen a kiszolgáló. A beszéléssel meg sem próbálkoztam, mert legfeljebb csak a suttogásra tellett volna, hanem csak az üveg mögül rámutattam az egyik félliteres citromos teára. a harmincas éveinek elejében járó fiú szélsebesen kapta fel az üveget, majd nyomta a kezembe. Gyorsan előhalásztam a pénztárcámból a bankjegyet, majd miután ki is fizettem, már ott sem voltam. Leültem az egyik, vendégeknek tartott asztalhoz, ahol kényelmesen, nyugodtan tudtam elfogyasztani, vagyis inkább meginni, az előbb vásárolt ennivalómat. Még üldögéltem ott egy darabig, mert nem volt annyi erőm, s kedvem, hogy felálljak, és elinduljak a szobám felé. Végül is, pár perc múlva kénytelen voltam feltápászkodni, majd szép lassan, visszaballagni a szobámba. A kulcsomat a nadrág zsebéből előhúzva helyeztem bele a zárba, amikor már felértem. Akármennyire próbálkoztam nem sikerült kinyitnom, ami csak egyet jelenthetett. Azt, hogy nyitva van. Lassan, megdöbbenve nyomtam le a kilincset, mire az ajtó nehézkesen, nyikorogva tárult ki. Összevont szemöldökkel, zaklatottan siettem be a szobába, amennyire csak tellett tőlem. Az ágyamon semmi furcsát nem vettem észre, de a szoba másik végében az ágyon, amelyiknek üresen kellett volna állni, most egy húszas éveinek elejében járó fiú feküdt, begipszelt lábbal, a telefonját nyomkodva.Annyira meghökkentem, hogy csak álltam ott, mint egy nagy rakás szerencsétlenség
, és kikerekedett szemekkel bámultam az idegent. Barna haja összevissza, rendezetlenül állt, amitől a legtöbb embernek a 'menő' szó jut róla eszébe, ha megpillantja. Kedvesen mosolyogva tapogatta érintőképernyős, 'ultramenő' telefonját, biztos valakivel beszélgetett. Egy laza farmert, és egy fehér pólót viselt, ami kifejezetten jól állt neki. Gondolom, hogy feltűnhetett neki, hogy valaki tátott szájjal bámulja, mert hirtelen felemelte  fejét, és nekem rálátásom nyílt gyönyörű, tengerkék szemeire. Arca kissé borostás volt, látszott, hogy nincs a legjobb passzban.
Először egy kicsit ő is megdöbbent, majd közvetlenül ez után, egy halvány mosoly kíséretében szólalt meg.
- Szia - mély hangjától az egész testemen borzongás futott végig. - Louis vagyok, és te? - nézett rám kedvesen, én meg minden erőmet összegyűjtöttem, hogy megbírjak szólalni, és nem vegye észre, hogy ennyire nem vagyok jól.
- Clara - hangom, még mindig nagyon halk volt, csoda, ha meghallja, mit beszélek. Közben végig a földet pásztáztam, mintha olyan érdekes lenne, pedig egyáltalán nem volt az. Csak nem szerettem volna, ha meglátom a szemében a sajnálást. Mégpedig ha megtudja, és nem olyan paraszt, mint általában az embere, akkor bizony sajnálni fog. De én azt nem akarom.
Egy aprót bólintva vette tudomásul, hogy nem vagyok beszélgetős kedvemben, majd tekinteté újra a telefonra szegezte. Szaggatottan fújtam ki az eddig bent tartott levegőt a tüdőmből, majd lassan, kissé akadozva próbáltam meg eljutni az ajtótól, az ágyamig. Lábam remegése sehogy sem akart elmúlni, én pedig, küszködve próbáltam kapaszkodni bármibe, ami fogható volt. Magamon éreztem a fiú tekintetét, de próbáltam nem foglalkozni vele. Reszkető végtagokkal, megkönnyebbülve foglaltam helyet a puhának nem mondható ágyon. Felpillantottam, de nem kellett volna, mert Louis még mindig figyelt. Értetlenül, csodálkozva nézett rám, nem tudta mire vélni az előbbi szerencsétlenkedésemet. A fejem sajgott, amit nem tudtam mire vélni. Talán az időjárás. Szédülni kezdtem, így inkább a fekvés mellett döntöttem, mert nem szerettem volna lefordulni a bútor széléről. Félig fekvő, félig ülő pózba tornáztam fel magam.
- Jól vagy? - a hang a másik ágy irányából jött, amiből arra következtettem, hogy az új szobatársam kérdezte tőlem, ezt a roppant értelmes kérdést. Úgy gondoltam nem tartozik rá, hogy mi a bajom, ezért csak bólintottam, majd próbáltam valamivel elfoglalni magam, bármivel, csak ne kelljen vele beszélnem. Nem szeretem a társaságot, jobban szeretek egyedül, magányosan lenni. A mellettem lévő asztalhoz nyúltam, azzal a szándékkal, hogy elvegyem a könyvet, olvasás céljából. Nem tudtam sokat olvasni, egyrészt, mert annyira fájt a fejem, hogy a betűk összemosódtak a szemem előtt, másrészt, mert tudtam, hogy figyel. Tekintete lyukat égetett a könyvnek a hátuljába, amit magam előtt tartottam, hogy még véletlenül se jusson eszembe rá emelni tekintetem. Végül csak nem bírtam ki. Rá emeltem tekintetemet, mert már kezdett kicsit kínos lenni ez az egész, és szólásra nyitottam a számat.
- Mi történt a lábaddal? - mosolyogva fogadta válaszomat, majd rögtön bele is kezdett a mesélésbe.
- Éppen otthon lustálkodtam a négy legjobb barátommal, és egyben csapattársaimmal, mikor arra a döntésre jutottunk, hogy el kéne menni valahova. Az egyik idióta - én már csak így hívom őket -, kitalálta, hogy menjünk el futni, mert ő szerinte jót tenne egy kis sportolás. Kicsit vonakodva bár, de belementünk, és elindultunk a közeli Hyde parkba - mosolyogva hallgattam, mert most már tényleg kíváncsi lettem. - Egy kicsit futottunk, de egyikünk sem az a sport alkat, így hamar meguntuk. Fáradtan ültem le egy padra, majd csak annyit észleltem, hogy valaki nagy robajjal fut felém, majd vágódik le a padra, ami a lendülettől hátra dőlt, mi meg felborultunk. A pad szerencsétlen módon ráesett a lábamra, de erre még az is rátesz, hogy Niall is - aki a tettes volt -, rám esett, így a lábam eltört... - mosolyogva fejezte be történetét, és látszott rajta, hogy egyáltalán nem haragszik barátjára. Akaratlanul is felnevettem ezen a szerencsétlen baleseten. Nem azon nevettem, hogy Louisnak eltört a lába, hanem azon, hogy ennyire szerencsétlen módon. - És te miért vagy kórházba? - puhatolózott kedvesen, nekem meg lefagyott a mosoly az arcomról. Nem voltam benne olyan biztos, hogy el kéne neki árulnom az igazságot. Megbízatok benne? Vajon ha közölném vele, hogy súlyos beteg vagyok, azok után beszélne velem? Kételyek merültek fel benne ezzel kapcsolatban, de mivel ő várta a válaszom, így kénytelen voltam valamit felelni.
- Csak pár rutin vizsgálaton vagyok bent - füllentettem, mert még nem álltam arra készen, hogy egy szinte vad idegennek kitálaljam az egész életemet. Sose tudtam jól hazudni, így ez se volt éppen kitűnő teljesítmény, szinte biztos, hogy nem hitte el. De nem kérdezett rá. Ezért pedig hihetetlenül hálás vagyok neki, mert még nem állok erre készen. Talán majd, ha közelebbről megismerem elmondom neki. De még nem bírom megtenni.

2014. április 25., péntek

1. fejezet

Drága, drága olvasóim!
El se hiszem, hogy már hat (!) rendszeres olvasója van a blogomnak, és, hogy a prológushoz három komment érkezett! :') <3 Csodálatosak vagytok, nagyon köszönöm! 
Ennek örömére meg is érkeztem az első fejezettel, remélem, hogy tetszeni fog! :) 

Puszi,
Lexii
______________________________________________________________________________

Kezdetek


Ajánlott zene (x)
Búsan bámulok ki a kórház idegen szobájának régi, omladozó ablakából. A parkban, melyre rálátásom nyílt, gyerekek sokasága hempereg a frissen hullott hóban, természetesen jó vastagon felöltözve. Most már teljesen biztos, hogy elérkezett a tél. A hideg, zord tél. Mindig is ez az évszakot tartottam a kedvencemnek. A hó, a hideg és a fehér táj. Gyönyörű. Végignézve London nyüzsgő, belvárosi utcáin mosolyognom kellett. Az emberek állandóan, megállás nélkül rohannak munkába, elintézni a fontos dolgaikat. Milyen jó lehet ilyen életet élni...!
Elmélkedésemből az ajtónak hangos nyikorgása ebrésztett fel. Odanézve az én drága anyukámat pillantottam meg. Sötétbarna, göndör haja, kiengedve, lágyan omlott vállára, és a szeme alatti karikák arról árulkodtak, hogy már nagyon régen nem aludt, fáradt. Nem hiába, meglátszik, hogy éjjel-nappal dolgozik. Magassarkú cipőjével kopogva lépett beljebb a szinte vakítóan fehér szobába, s foglalt helyet a kényelmetlen, kemény kórházi ágyon. Kedvesen pillantott rám, én pedig nagy nehezen megpróbáltam odabotorkálni mellé. Léptem egyet, s már majdnem ott is voltam, mikor a lábam remegve csuklott össze alattam. Sírni támadt kedvem, annyira nem szerettem, hogy még járni sem bírok. Anya sietve ragadott fel, hogy nehogy még beüssem valamimet. Nagyot sóhajtva, még mindig remegve helyezkedtem el az alvóhelyemen, félig fekve, félig ülve.
- Ne aggódj drágám, hamarosan jobban leszel! A gyógyszerek majd segíteni fognak - simított végig a karomon, de én elhúzódtam. Már lassan több mint egy éve mondja, hogy majd azok a pirulák segíteni fognak. De még eddig soha nem volt jobb. Mindig csak rosszabb.
- Persze Anyu, képzelem - csak ennyit mondtam, pedig ha lett volna energiám az arcába üvöltöttem volna, hogy nap 24 órájában állandóan remegek, pedig én jó kislány módjára beszedem a gyógyszereket, amiket a nővér szokott nekem hozni.
Veszekedés helyett inkább csak az éjjeli szekrényemen lévő vízzel teli pohárért nyúltam, mert kicsit kiszáradt a torkom. Anya segített meginni, mert ma az is nehezebben ment. Vannak ilyenek. Egyes napokon szinte semmi bajom, alig érződik a betegségem ereje, de vannak olyan napok, mikor alig bírok járni, beszélni egyáltalán bármit is csinálni. Ez most pont egy ilyen nap. Ilyenkor általában csak fekszek, olvasok és az orvos utasítására pihenek. Ezeken a napokon szoktam az eddig íródott romantikus könyvek nagy részét kiolvasni. Legalább a képzeletemben lehetek szerelmes.
- Kicsikém nekem most sajnos el kell mennem dolgozni, de megígérem neked, hogy holnap újra meglátogatlak - simított ki egy szőke tincset az arcomból, majd miután homlokon puszilt, lassan felállt és elindult kifelé. Még búcsúzóul intett egyet a kezével, majd már kint is volt. Szegény kénytelen miattam állandóan túlórázni, mert ugye valamiből ki kell fizetni a kórházi ellátottságomat, és a drága gyógyszereket. Így semmi ideje nem maradt. Csak dolgozik, és alszik.
Nagyot sóhajtva emeltem fel a fejemet és néztem körül legalább ezredjére a szobába. Eredetileg kétszemélyes a szoba, és volt is egy szobatársam még mikor ideérkeztem. Maggie. Szegény öreg asszony, már nagyon beteg volt, így nem is sokáig 'éltünk' együtt. Így most a szoba másik fele - ami nem az enyém - teljesen üresen áll már legalább 8 hónapja, várva egy újabb betegre. Bár én azért remélem, hogy nem fog új ember jönni ide. Megvagyok én egyedül.
Az én részem viszont egy kicsit már jobban hasonlít egy normális lány szobájára. A kanapén a pléd, ami melegedésre szolgál a hideg, téli estéken; hanyagul van elterülve. A ideiglenes gardróbomnak az egyik ajtaja féli nyitva van, és a ruhák ki-ki kandikálnak belőle. Laptopom - ami az unalom elűzésre szolgál - félig rajta, félig pedig leesve pihen a kicsi, üveg asztalon. Mellette legalább egy tucat könyv hever, rendezetlenül és elterülve, félig kinyitva, behajtott sarkokkal, amiket könyvjelzőnek szolgálnak. A fal maradt ugyanolyan unalmasan fehér.
Mivel nem nagyon tudtam mit kezdeni magammal, felülve pont elértem a gépemet, így megfogva magamhoz húztam, és bekapcsoltam. Pár perc múlva, már fel is villant a háttérképem - egy gyönyörű virágos mező -, a kis egérrel. Gyorsan megnéztem az e-mailjemet, de mivel csak spamok jöttek, értelmetlennek találtam tovább ezzel foglalkozni. Ehelyett inkább kerestem online egy filmet, vígjátékot, hogy ne unatkozzak.

Nem a legjobb film volt, ezért a felénél abba is hagytam. Mivel már elég későre járt, elmentem a szobának az egyetlen fürdőszobájába, és gyorsan lefürödtem. Nem igazán ment, de a végén épen, és egészségesen tértem vissza alvóhelyemre. Már éppen feküdtem volna le, amikor az egyik nővér, Angela lépett be, tálcával a kezében. Meghozta az esti gyógyszeradagomat, meg a vacsorát, amihez most egyáltalán nem volt étvágyam.
- Jó estét Clara, hogy vagy? - kérdezte Angela, aki nem sokkal volt idősebb nálam, gyakornoki állásban volt nővér. Hosszú, vörös haja volt, amit általában kontyban hordott, hogy ne akadályozza meg a munkában. Furcsa, kék színű egyenruhája gyönyörűen emelte ki szép alakját. Sokat szoktunk beszélni, mindig nagyon kedves velem, én már a barátnőmnek tekintem őt.
- Szia Angi, nem vagyok a legjobban - tudom, hogy neki bármit elmondhatok, nem szoktam előtte titkolózni. Úgy érzem megbízhatok benne. Óvatosan elhúzta a száját, majd leült mellé, és szorosan átkarolt. Ő áttudja érezni azt, amit én érzek. Borzalmas.
Gyorsan bekaptam azt a pár gyógyszert, amit az orvos írt fel nekem, de viszont enni nem szerettem volna. Nem voltam éhes, nem esne jól. Angela látta rajtam, hogy nem kellenek a szendvicsek, és épp ezért kezdett el kérlelni.
- Clara, edd meg! Muszáj enned, mert különben, soha nem fogsz meggyógyulni - igen, mindig ezzel jön, és tudom, hogy csak jót akar. Csak az a baj, hogy ha eszek, ha nem, akkor sem fogok meggyógyulni.  - Addig nem megyek még legalább az egyiket beléd nem tömöm, a háromból! - vigyorgott eszelősen, amitől nekem is jobb kedvem lett.
Végül is csak megettem a szendvicseket, nehogy már kidobják. Angi nem sokkal utána el is ment, így én is készülődtem a lefekvéshez. Még egy kicsit olvastam, majd mikor már alig bírtam nyitva tartani a szemem, megpróbáltam elaludni. Még egy ideig forgolódtam, mert hiába vettem be a gyógyszereket a remegés nem múlt el, sőt tovább rosszabbodott. Végtére is, csak sikerült elaludnom, de már akkor tudtam, hogy nem ez lesz életem legjobb éjszakája.


***

Hajnal fél kettő körül ébredtem fel. Bár az se biztos, hogy annyi volt az idő. Mi történik? Talán álmodok? Csurom vizesen, tehetetlenül feküdtem az ágyamban, és nem bírtam felfogni, hogy mi történt. Egész testemben remegtem, de nem azért mert hideg volt. Úgy éreztem, mintha egy ezer kilós sziklatömb lenne a mellkasomon, nem bírtam nyelni, levegőt venni. A hajam csapzottan tapadt a homlokomra. Megpróbáltam először felülni, de ez számomra lehetetlen feladatnak bizonyult. A kezemmel próbáltam felhúzni magam, de annyira remegett, hogy csak sok-sok próbálkozás árán sikerült megtámasztanom magam a kórház falán. Lassan, szinte lassított felvételben érintette a talpam a jéghideg padlóra, ami most kifejezetten jól esett forró, lángoló testemnek. Testsúlyom lábaimra helyeztem, de azok hamar feladták a szolgálatot, s én akár egy rongybaba estem a padlóra. Nem éreztem fájdalmat. Már nem. Fejem erőtlenül hevert a kőpadlón, de a kezemet még nagy nehézségek árán feltudtam emelni. Szemem ide-oda cikázott a szobában, míg meg nem állapodott egy gombon. Nővérhívó. Nagy erőt vettem magamon, majd elkezdtem kúszni a szoba másik végében lévő tárgy felé. A járással már meg se próbálkoztam, tudtam, úgyse sikerülne. Mindjárt odaérek! Gyerünk Clara, már nem kell sok! 
A gomb pirosan világítva jelezte, hogy hamarosan jön egy nővér, de én azt már nem érzékeltem. Csak feküdtem a hideg földön, próbáltam kicsit megnyugodni, és vártam. Vártam, hátha egyszer vége lesz ennek a szörnyű rémálomnak.



2014. április 22., kedd

Prológus

Drága Idetévedők!
Végre erőt vettem magamon, és megnyitottam immár a második One Direction-os blogom. Már nagyon régóta gondolkoztam e blog történetén, de még nem volt elég bátorságom megcsinálni. Most, mivel szünet van, szabadidőmben megírtam a prológust, majd ezek után elkészítettem a blog kinézetét.
Nagyon örülök, mert végre Louis is színre lép - és, mint láthatjátok a fejlécen -, ő lesz a fő szereplő. Remélem Ti is ugyanígy örültök neki, hogy itt is megtalálhattok. 
Na de nem is húzom tovább az időt, itt is van a prológus!
Ha tetszett iratkozzatok fel, és nagyon szeretném, ha egy-két komment érkezne, mert szeretném hallani, hogy hogy tetszik a Prológus!
Jó olvasást! :)
Puszi,
Lexii




Ajánlott zene (x)

Furán működik az idő. Néha csigalassúsággal vánszorog, mint például az iskolában egy unalmas órán, de mikor még többet szeretnél belőle, akkor csak úgy száguld. Rohan, nem vár semmire, és nem érdekli, hogy te ezt nem akarod. Pont most. Mikor pár év után végre újra boldog vagyok, akkor telik gyorsan. Az a pár együtt töltött hónap, mintha csak pár perc lett volna. És egy szemvillanás múlva már nincs velem. Egyedül vagyok...
Minden embernek megvannak számlálva a napjai. Van akinek napok, van akinek évtizedek vannak hátra csodálatos, vagy borzasztó életéből. De ők - szerencsések - nem tudják. Nem tudják, hogy mennyi ideig élvezhetik ki a boldog, s szomorú pillanatokkal teli eseményeket, melyekre később boldogan emlékeznek vissza, s felelevenítik minden egyes pillanatát. Pontosan ettől olyan derűs, zavartalan az életük. Mert bennük van a remény. Az, hogy van miért élniük, és nem tudják, hogy mikor van vége életüknek, csak reménykednek, hogy minél később.
De én tudom. Tudom, hogy mennyi időm van még. Tudom, hogy csekély azoknak a napoknak a száma melyeken boldog, szerelmes, vagy éppen csalódott legyek, mint ahogy egy igazi nő szokott. És ez felemészt. Még a legnagyobb ellenségemnek sem kívánnám azt az érzést, mikor közlik veled, hogy hamarosan mindennek vége.
Érzem, hogy mindjárt eljön a vég. A halál kaszájával hamarosan lesújt rám, és a legiszonyatosabb, hogy ez ellen semmit, de tényleg semmit nem tudok tenni. De már beletörődtem. Mindenbe. Abba, hogy sose leszek többé szerelmes, és nem lesz hét napon át tartó esküvőm, mint a mesékbe. Abba, hogy nem lesz családom, gyermekem, melyekre már öt éves korom óta vágyom, álmodozom. Abba, hogy nem talál rám a szőke herceg, fehér lovon, és ment meg a kastély legfelső szobájából, a sárkány elől. Abba, hogy nem lesz sikeres karrierem. De legfőképpen abba, hogy nem tudom valóra váltani az álmaimat. Mert ezek lehetetlen álmok!