Drága, drága olvasóim!
El se hiszem, hogy már hat (!) rendszeres olvasója van a blogomnak, és, hogy a prológushoz három komment érkezett! :') <3 Csodálatosak vagytok, nagyon köszönöm!
Ennek örömére meg is érkeztem az első fejezettel, remélem, hogy tetszeni fog! :)
Puszi,
Lexii
______________________________________________________________________________
Kezdetek
 |
| Ajánlott zene (x) |
Elmélkedésemből az ajtónak hangos nyikorgása ebrésztett fel. Odanézve az én drága anyukámat pillantottam meg. Sötétbarna, göndör haja, kiengedve, lágyan omlott vállára, és a szeme alatti karikák arról árulkodtak, hogy már nagyon régen nem aludt, fáradt. Nem hiába, meglátszik, hogy éjjel-nappal dolgozik. Magassarkú cipőjével kopogva lépett beljebb a szinte vakítóan fehér szobába, s foglalt helyet a kényelmetlen, kemény kórházi ágyon. Kedvesen pillantott rám, én pedig nagy nehezen megpróbáltam odabotorkálni mellé. Léptem egyet, s már majdnem ott is voltam, mikor a lábam remegve csuklott össze alattam. Sírni támadt kedvem, annyira nem szerettem, hogy még járni sem bírok. Anya sietve ragadott fel, hogy nehogy még beüssem valamimet. Nagyot sóhajtva, még mindig remegve helyezkedtem el az alvóhelyemen, félig fekve, félig ülve.
- Ne aggódj drágám, hamarosan jobban leszel! A gyógyszerek majd segíteni fognak - simított végig a karomon, de én elhúzódtam. Már lassan több mint egy éve mondja, hogy majd azok a pirulák segíteni fognak. De még eddig soha nem volt jobb. Mindig csak rosszabb.
- Persze Anyu, képzelem - csak ennyit mondtam, pedig ha lett volna energiám az arcába üvöltöttem volna, hogy nap 24 órájában állandóan remegek, pedig én jó kislány módjára beszedem a gyógyszereket, amiket a nővér szokott nekem hozni.
Veszekedés helyett inkább csak az éjjeli szekrényemen lévő vízzel teli pohárért nyúltam, mert kicsit kiszáradt a torkom. Anya segített meginni, mert ma az is nehezebben ment. Vannak ilyenek. Egyes napokon szinte semmi bajom, alig érződik a betegségem ereje, de vannak olyan napok, mikor alig bírok járni, beszélni egyáltalán bármit is csinálni. Ez most pont egy ilyen nap. Ilyenkor általában csak fekszem, olvasok és az orvos utasítására pihenek. Ezeken a napokon szoktam az eddig íródott romantikus könyvek nagy részét kiolvasni. Legalább a képzeletemben lehetek szerelmes.
- Kicsikém nekem most sajnos el kell mennem dolgozni, de megígérem neked, hogy holnap újra meglátogatlak - simított ki egy szőke tincset az arcomból, majd miután homlokon puszilt, lassan felállt és elindult kifelé. Még búcsúzóul intett egyet a kezével, majd már kint is volt. Szegény kénytelen miattam állandóan túlórázni, mert ugye valamiből ki kell fizetni a kórházi ellátottságomat, és a drága gyógyszereket. Így semmi ideje nem maradt. Csak dolgozik, és alszik.
Nagyot sóhajtva emeltem fel a fejemet és néztem körül legalább ezredjére a szobába. Eredetileg kétszemélyes a szoba, és volt is egy szobatársam még mikor ideérkeztem. Maggie. Szegény öreg asszony, már nagyon beteg volt, így nem is sokáig 'éltünk' együtt. Így most a szoba másik fele - ami nem az enyém - teljesen üresen áll már legalább 8 hónapja, várva egy újabb betegre. Bár én azért remélem, hogy nem fog új ember jönni ide. Megvagyok én egyedül.
Az én részem viszont egy kicsit már jobban hasonlít egy normális lány szobájára. A kanapén a pléd, ami melegedésre szolgál a hideg, téli estéken; hanyagul van elterülve. A ideiglenes gardróbomnak az egyik ajtaja féli nyitva van, és a ruhák ki-ki kandikálnak belőle. Laptopom - ami az unalom elűzésre szolgál - félig rajta, félig pedig leesve pihen a kicsi, üveg asztalon. Mellette legalább egy tucat könyv hever, rendezetlenül és elterülve, félig kinyitva, behajtott sarkokkal, amiket könyvjelzőnek szolgálnak. A fal maradt ugyanolyan unalmasan fehér.
Mivel nem nagyon tudtam mit kezdeni magammal, felülve pont elértem a gépemet, így megfogva magamhoz húztam, és bekapcsoltam. Pár perc múlva, már fel is villant a háttérképem - egy gyönyörű virágos mező -, a kis egérrel. Gyorsan megnéztem az e-mailjemet, de mivel csak spamok jöttek, értelmetlennek találtam tovább ezzel foglalkozni. Ehelyett inkább kerestem online egy filmet, vígjátékot, hogy ne unatkozzak.
Nem a legjobb film volt, ezért a felénél abba is hagytam. Mivel már elég későre járt, elmentem a szobának az egyetlen fürdőszobájába, és gyorsan lefürödtem. Nem igazán ment, de a végén épen, és egészségesen tértem vissza alvóhelyemre. Már éppen feküdtem volna le, amikor az egyik nővér, Angela lépett be, tálcával a kezében. Meghozta az esti gyógyszeradagomat, meg a vacsorát, amihez most egyáltalán nem volt étvágyam.
- Jó estét Clara, hogy vagy? - kérdezte Angela, aki nem sokkal volt idősebb nálam, gyakornoki állásban volt nővér. Hosszú, vörös haja volt, amit általában kontyban hordott, hogy ne akadályozza meg a munkában. Furcsa, kék színű egyenruhája gyönyörűen emelte ki szép alakját. Sokat szoktunk beszélni, mindig nagyon kedves velem, én már a barátnőmnek tekintem őt.
- Szia Angi, nem vagyok a legjobban - tudom, hogy neki bármit elmondhatok, nem szoktam előtte titkolózni. Úgy érzem megbízhatok benne. Óvatosan elhúzta a száját, majd leült mellé, és szorosan átkarolt. Ő áttudja érezni azt, amit én érzek. Borzalmas.
Gyorsan bekaptam azt a pár gyógyszert, amit az orvos írt fel nekem, de viszont enni nem szerettem volna. Nem voltam éhes, nem esne jól. Angela látta rajtam, hogy nem kellenek a szendvicsek, és épp ezért kezdett el kérlelni.
- Clara, edd meg! Muszáj enned, mert különben, soha nem fogsz meggyógyulni - igen, mindig ezzel jön, és tudom, hogy csak jót akar. Csak az a baj, hogy ha eszek, ha nem, akkor sem fogok meggyógyulni. - Addig nem megyek még legalább az egyiket beléd nem tömöm, a háromból! - vigyorgott eszelősen, amitől nekem is jobb kedvem lett.
Végül is csak megettem a szendvicseket, nehogy már kidobják. Angi nem sokkal utána el is ment, így én is készülődtem a lefekvéshez. Még egy kicsit olvastam, majd mikor már alig bírtam nyitva tartani a szemem, megpróbáltam elaludni. Még egy ideig forgolódtam, mert hiába vettem be a gyógyszereket a remegés nem múlt el, sőt tovább rosszabbodott. Végtére is, csak sikerült elaludnom, de már akkor tudtam, hogy nem ez lesz életem legjobb éjszakája.
- Ne aggódj drágám, hamarosan jobban leszel! A gyógyszerek majd segíteni fognak - simított végig a karomon, de én elhúzódtam. Már lassan több mint egy éve mondja, hogy majd azok a pirulák segíteni fognak. De még eddig soha nem volt jobb. Mindig csak rosszabb.
- Persze Anyu, képzelem - csak ennyit mondtam, pedig ha lett volna energiám az arcába üvöltöttem volna, hogy nap 24 órájában állandóan remegek, pedig én jó kislány módjára beszedem a gyógyszereket, amiket a nővér szokott nekem hozni.
Veszekedés helyett inkább csak az éjjeli szekrényemen lévő vízzel teli pohárért nyúltam, mert kicsit kiszáradt a torkom. Anya segített meginni, mert ma az is nehezebben ment. Vannak ilyenek. Egyes napokon szinte semmi bajom, alig érződik a betegségem ereje, de vannak olyan napok, mikor alig bírok járni, beszélni egyáltalán bármit is csinálni. Ez most pont egy ilyen nap. Ilyenkor általában csak fekszem, olvasok és az orvos utasítására pihenek. Ezeken a napokon szoktam az eddig íródott romantikus könyvek nagy részét kiolvasni. Legalább a képzeletemben lehetek szerelmes.
- Kicsikém nekem most sajnos el kell mennem dolgozni, de megígérem neked, hogy holnap újra meglátogatlak - simított ki egy szőke tincset az arcomból, majd miután homlokon puszilt, lassan felállt és elindult kifelé. Még búcsúzóul intett egyet a kezével, majd már kint is volt. Szegény kénytelen miattam állandóan túlórázni, mert ugye valamiből ki kell fizetni a kórházi ellátottságomat, és a drága gyógyszereket. Így semmi ideje nem maradt. Csak dolgozik, és alszik.
Nagyot sóhajtva emeltem fel a fejemet és néztem körül legalább ezredjére a szobába. Eredetileg kétszemélyes a szoba, és volt is egy szobatársam még mikor ideérkeztem. Maggie. Szegény öreg asszony, már nagyon beteg volt, így nem is sokáig 'éltünk' együtt. Így most a szoba másik fele - ami nem az enyém - teljesen üresen áll már legalább 8 hónapja, várva egy újabb betegre. Bár én azért remélem, hogy nem fog új ember jönni ide. Megvagyok én egyedül.
Az én részem viszont egy kicsit már jobban hasonlít egy normális lány szobájára. A kanapén a pléd, ami melegedésre szolgál a hideg, téli estéken; hanyagul van elterülve. A ideiglenes gardróbomnak az egyik ajtaja féli nyitva van, és a ruhák ki-ki kandikálnak belőle. Laptopom - ami az unalom elűzésre szolgál - félig rajta, félig pedig leesve pihen a kicsi, üveg asztalon. Mellette legalább egy tucat könyv hever, rendezetlenül és elterülve, félig kinyitva, behajtott sarkokkal, amiket könyvjelzőnek szolgálnak. A fal maradt ugyanolyan unalmasan fehér.
Mivel nem nagyon tudtam mit kezdeni magammal, felülve pont elértem a gépemet, így megfogva magamhoz húztam, és bekapcsoltam. Pár perc múlva, már fel is villant a háttérképem - egy gyönyörű virágos mező -, a kis egérrel. Gyorsan megnéztem az e-mailjemet, de mivel csak spamok jöttek, értelmetlennek találtam tovább ezzel foglalkozni. Ehelyett inkább kerestem online egy filmet, vígjátékot, hogy ne unatkozzak.
Nem a legjobb film volt, ezért a felénél abba is hagytam. Mivel már elég későre járt, elmentem a szobának az egyetlen fürdőszobájába, és gyorsan lefürödtem. Nem igazán ment, de a végén épen, és egészségesen tértem vissza alvóhelyemre. Már éppen feküdtem volna le, amikor az egyik nővér, Angela lépett be, tálcával a kezében. Meghozta az esti gyógyszeradagomat, meg a vacsorát, amihez most egyáltalán nem volt étvágyam.
- Jó estét Clara, hogy vagy? - kérdezte Angela, aki nem sokkal volt idősebb nálam, gyakornoki állásban volt nővér. Hosszú, vörös haja volt, amit általában kontyban hordott, hogy ne akadályozza meg a munkában. Furcsa, kék színű egyenruhája gyönyörűen emelte ki szép alakját. Sokat szoktunk beszélni, mindig nagyon kedves velem, én már a barátnőmnek tekintem őt.
- Szia Angi, nem vagyok a legjobban - tudom, hogy neki bármit elmondhatok, nem szoktam előtte titkolózni. Úgy érzem megbízhatok benne. Óvatosan elhúzta a száját, majd leült mellé, és szorosan átkarolt. Ő áttudja érezni azt, amit én érzek. Borzalmas.
Gyorsan bekaptam azt a pár gyógyszert, amit az orvos írt fel nekem, de viszont enni nem szerettem volna. Nem voltam éhes, nem esne jól. Angela látta rajtam, hogy nem kellenek a szendvicsek, és épp ezért kezdett el kérlelni.
- Clara, edd meg! Muszáj enned, mert különben, soha nem fogsz meggyógyulni - igen, mindig ezzel jön, és tudom, hogy csak jót akar. Csak az a baj, hogy ha eszek, ha nem, akkor sem fogok meggyógyulni. - Addig nem megyek még legalább az egyiket beléd nem tömöm, a háromból! - vigyorgott eszelősen, amitől nekem is jobb kedvem lett.
Végül is csak megettem a szendvicseket, nehogy már kidobják. Angi nem sokkal utána el is ment, így én is készülődtem a lefekvéshez. Még egy kicsit olvastam, majd mikor már alig bírtam nyitva tartani a szemem, megpróbáltam elaludni. Még egy ideig forgolódtam, mert hiába vettem be a gyógyszereket a remegés nem múlt el, sőt tovább rosszabbodott. Végtére is, csak sikerült elaludnom, de már akkor tudtam, hogy nem ez lesz életem legjobb éjszakája.
***
Hajnal fél kettő körül ébredtem fel. Bár az se biztos, hogy annyi volt az idő. Mi történik? Talán álmodom? Csurom vizesen, tehetetlenül feküdtem az ágyamban, és nem bírtam felfogni, hogy mi történt. Egész testemben remegtem, de nem azért mert hideg volt. Úgy éreztem, mintha egy ezer kilós sziklatömb lenne a mellkasomon, nem bírtam nyelni, levegőt venni. A hajam csapzottan tapadt a homlokomra. Megpróbáltam először felülni, de ez számomra lehetetlen feladatnak bizonyult. A kezemmel próbáltam felhúzni magam, de annyira remegett, hogy csak sok-sok próbálkozás árán sikerült megtámasztanom magam a kórház falán. Lassan, szinte lassított felvételben érintette a talpam a jéghideg padlóra, ami most kifejezetten jól esett forró, lángoló testemnek. Testsúlyom lábaimra helyeztem, de azok hamar feladták a szolgálatot, s én akár egy rongybaba estem a padlóra. Nem éreztem fájdalmat. Már nem. Fejem erőtlenül hevert a kőpadlón, de a kezemet még nagy nehézségek árán feltudtam emelni. Szemem ide-oda cikázott a szobában, míg meg nem állapodott egy gombon. Nővérhívó. Nagy erőt vettem magamon, majd elkezdtem kúszni a szoba másik végében lévő tárgy felé. A járással már meg se próbálkoztam, tudtam, úgyse sikerülne. Mindjárt odaérek! Gyerünk Clara, már nem kell sok!
A gomb pirosan világítva jelezte, hogy hamarosan jön egy nővér, de én azt már nem érzékeltem. Csak feküdtem a hideg földön, próbáltam kicsit megnyugodni, és vártam. Vártam, hátha egyszer vége lesz ennek a szörnyű rémálomnak.
Elragad a történet, egy külön kis világba, ahol az ihletek szárnyalnak. A rész elolvasása után elöntötte a testemet az az érzés, hogy nekem is írnom kell, most. (Nem, nyugodj meg, nem lopok ötletek :) Lehet, hogy túlzok, de szerintem ennél jobbat sehogy sem tudtál volna írni. Egyszerűen magával ragad a történet. Csillagos ötös.
VálaszTörlésDrága
TörlésNagyon szépen köszönöm! :')<3
Örülök, hogy tetszik! :) <3
xxLexii
Sokat gondolkoztam mit kellene írnom, hogy ne a sablon szöveg legyen. Végül is odajutottam, hogy nagyon megfogó a történeted. Tetszik.
VálaszTörlés(Nem akartam sablon szöveget, erre mégis a második leggyakrabban használt szöveget írtam.)
Drága!
TörlésKöszönöm szépe, örülök, hogy tetszik! :) <3
xxLexii