Prológus

Drága Idetévedők!

Végre erőt vettem magamon, és megnyitottam immár a második One Direction-os blogom. Már nagyon régóta gondolkoztam e blog történetén, de még nem volt elég bátorságom megcsinálni. Most, mivel szünet van, szabadidőmben megírtam a prológust, majd ezek után elkészítettem a blog kinézetét.

Nagyon örülök, mert végre Louis is színre lép - és, mint láthatjátok a fejlécen -, ő lesz a fő szereplő. Remélem Ti is ugyanígy örültök neki, hogy itt is megtalálhattok. 

Na de nem is húzom tovább az időt, itt is van a prológus!

Ha tetszett iratkozzatok fel, és nagyon szeretném, ha egy-két komment érkezne, mert szeretném hallani, hogy hogy tetszik a Prológus!

Jó olvasást! :)

Puszi,

Lexii

Ajánlott zene (x)

Furán működik az idő. Néha csigalassúsággal vánszorog, mint például az iskolában egy unalmas órán, de mikor még többet szeretnél belőle, akkor csak úgy száguld. Rohan, nem vár semmire, és nem érdekli, hogy te ezt nem akarod. Pont most. Mikor pár év után végre újra boldog vagyok, akkor telik gyorsan. Az a pár együtt töltött hónap, mintha csak pár perc lett volna. És egy szemvillanás múlva már nincs velem. Egyedül vagyok...

Minden embernek megvannak számlálva a napjai. Van akinek napok, van akinek évtizedek vannak hátra csodálatos, vagy borzasztó életéből. De ők - szerencsések - nem tudják. Nem tudják, hogy mennyi ideig élvezhetik ki a boldog, s szomorú pillanatokkal teli eseményeket, melyekre később boldogan emlékeznek vissza, s felelevenítik minden egyes pillanatát. Pontosan ettől olyan derűs, zavartalan az életük. Mert bennük van a remény. Az, hogy van miért élniük, és nem tudják, hogy mikor van vége életüknek, csak reménykednek, hogy minél később.

De én tudom. Tudom, hogy mennyi időm van még. Tudom, hogy csekély azoknak a napoknak a száma melyeken boldog, szerelmes, vagy éppen csalódott legyek, mint ahogy egy igazi nő szokott. És ez felemészt. Még a legnagyobb ellenségemnek sem kívánnám azt az érzést, mikor közlik veled, hogy hamarosan mindennek vége.
Érzem, hogy mindjárt eljön a vég. A halál kaszájával hamarosan lesújt rám, és a legiszonyatosabb, hogy ez ellen semmit, de tényleg semmit nem tudok tenni. De már beletörődtem. Mindenbe. Abba, hogy sose leszek többé szerelmes, és nem lesz hét napon át tartó esküvőm, mint a mesékbe. Abba, hogy nem lesz családom, gyermekem, melyekre már öt éves korom óta vágyom, álmodozom. Abba, hogy nem talál rám a szőke herceg, fehér lovon, és ment meg a kastély legfelső szobájából, a sárkány elől. Abba, hogy nem lesz sikeres karrierem. De legfőképpen abba, hogy nem tudom valóra váltani az álmaimat. Mert ezek lehetetlen álmok!