2014. május 8., csütörtök

3. fejezet

Drága Olvasóim!
Megérkeztem a következő résszel, remélem tetszeni fog! :)
Nem nagyon húzom az időt, csak annyit szeretnék mondani, hogy nagyon szépen köszönöm a 10 (!) rendszeres olvasót! Nem gondoltam volna, hogy ennyire tetszeni fog nektek! :)
Tudom, hogy nem lett a legizgalmasabb rész, de a következő már az lesz, azt garantálom! :)
Na de itt is van a rész, amihez jó olvasást kívánok! 

Puszi,
Lexii



Ismerkedés
Ajánlott zene: (x)
 Nem kellett volna hazudnom neki. Ő olyan rendes volt velem. Megkérdezte jól vagyok-e, kedvesen beszélgetésbe elegyedett velem, én meg önző módon, csak azért, hogy magamat kíméljen; nem mondtam el neki az igazat. A hazugságból sose sül ki jó dolog. Pedig egy idő után biztos, hogy rá fog jönni, főleg ha az állapotom nem javul. Amire eléggé kicsi az esély, az elmúlt napokat nézve. 
Meg fog haragudni. Az egyetlen ember, akivel talán jó is lehetett volna a kapcsolatom nemsokára utálni fog. De jogosan. Én rontottam el. Mindig mindent én rontok el. Pedig nem akartam rosszat. Még akkor jó ötletnek tűnt, hogy csak később mondom el neki. De most már belátom... Pocsék egy tervet eszeltem ki.
Már csak abban tudok reménykedni, hogy mivel csak a lába tört el, hamar hazaengedik, hogy otthon lábadozzon, és akkor talán ha van olyan nagy szerencsém, akkor nem jön rá, hogy mi is igazából a bajom. Az nekem is, és szerintem neki is jobb lenne. Nem hiszem, hogy örülne, hogy ha kiderülne, hogy egy súlyos beteggel tartózkodik egy szobában, aki ráadásul még jól a szemébe hazudta, hogy csak rutin vizsgálaton van. 

Nehezen nyitottam ki a szememet, és próbáltam megszokni a beáramló napsugarat. Egy újabb reggel. Még mindig hunyorogva próbáltam valamelyest felülni a már-már bosszantóan kemény ágyban. 
- Jó reggelt! - hallottam egy vidám hangot, ami a szoba másik végéből jött. Mosolyogva viszonoztam a gesztust, majd a laptopomért nyúltam. Míg vártam, hogy betöltsön Louist figyeltem, aki mindenképpen el szerette volna érni a telefonját, ami az ágyától egy kicsit távol lévő éjjeli szekrényen pihent. Sajnálkozva néztem reménytelen próbálkozásait, de felállni nem tudott, mert a lába be volt gipszelve.
Sóhajtva dobtam le a gépet az ölemből, az ágy lepedőjére, és feltápászkodtam. Lassan próbáltam meg odabotorkálni a fiúhoz, aki még mindig nem adta fel a próbálkozást. A lábam a mai napon kevésbé remegett, jobban tudtam igénybe venni, aminek nagyon örültem, mert így kevesebb az esély arra, hogy Louis megtudja a szörnyű hazugságomat.
A telefont a kezébe nyomva fordultam vissza a szoba azon rész felé, ahol én tartózkodom, azzal a céllal, hogy lepihenjek, mikor a kezemen éreztem a srác szorítását. Érdeklődve, mégis mérgesen fordultam felé, mert már nagyon szerettem volna fekvő helyzetbe tenni fáradt testemet. Igaz, hogy most keltem fel, de a gyengeség, kimerülés a betegségemmel jár együtt.
- Maradj itt, beszélgessünk, még nem is ismerlek annyira! - kék szemei csillogva adták tudtomra, hogy tényleg azt szeretné ha maradnék. De ezt nem tudtam mire vélni, mert mennyivel másabb, ha én a saját ágyamba ülve beszélgetek vele?
Mivel nem akartam megbántani a reménykedő fiút, ezért óvatosan ültem le mellé, mire ő elhúzódott a bútor másik felébe, hogy még jobban elférjek. Hátamat a falnak vetettem, és próbáltam egyenletesen lélegezni, mert tagadhatatlanul kényelmetlenül éreztem magam a fiú közelében, Soha nem voltam baráti viszonyban egy fiúval sem, sem az iskolában, sem máshol. Maradtam csak a lányoknál.
- Mit szeretnél tudni? - hajamat automatikusan kezdtem el birizgálni, mikor Louis hirtelen rám emelte gyönyörű, kék szemeit. Vállat vont, majd spontán megkérdezte:
- Kedvenc szín?
Furcsán nézhettem rá, mert hamarosan elkezdett fuldokolni a röhögéstől. Most komolyan, ki kérdez olyat elsőnek, hogy mi a kedvenc színed?
- Kék - feleltem már én is kacagva, mert elég érdekesre sikeredett ez a társalgás. -, Tied? - vigyorogva közölte, hogy a piros, én meg elégedetten bólintottam.
- Most már teljesen kiismertük a másikat! - jelentettem ki, majd játékosan belebokszoltam a vállába. Mellette teljesen ellazultam, amit nem tudtam mire vélni. Biztonságba éreztem magam, és tudom, hogy ez egy nap ismeretség után szokatlanul hangzik, de egyre jobban megkedvelem ezt a srácot. Vicces, jó fej, kedves, és hab a tortán, hogy eszméletlenül jól néz ki.
Ezek után kínos csend telepedett ránk. Egyikünk sem tudott mit mondani, ami elég kellemetlen volt, de szerintem nem csak számomra. Louis az ablakon bámult ki, a tájat kémlelte, én meg kínomban a körmömet kezdtem birizgálni.
- Oké, ne haragudj, de muszáj megkérdeznem. Nem vagyok neked ismerős? - értetlenül ráztam meg a fejem válasz képpen. Mégis honnan kéne ismernem? Tegnap pillantottam meg őt először, és szinte biztos, hogy emlékeznék rá ha láttam volna, mert eléggé egyéni személyiség.
- Tényleg? - a csodálkozás jeleit vettem észre rajta, és nagyon aranyosan nézett ki összehúzott szemöldökökkel.
- Honnan kéne ismerjelek? Tegnap láttalak először életemben - tártam szét a karom.
- Nem mond neked az a szó semmit, hogy One Direction? - erre a kérdésre ugyancsak a fejemet ráztam, de most már kezdtem türelmetlen lenni, és egyben kíváncsi. - Az egy banda, pontosabban egy olyan banda, ahol én vagyok az egyik énekes, és még négy srác, akik szinte már a testvéreim - szeretettel beszélt a barátairól, gondolom velük volt, amikor eltörte a lábát. Jó, hogy neki vannak barátai, akikre már családtagként gondol. Nekem is voltak barátnőim az iskolában, de mikor beteg lettem eltávolodtunk. De ez nem feltétlen az ő hibájuk, nem is hibáztatom őket ezért, mert tudom, hogy azért lettünk közömbösek egymásnak, mert a sok orvosi, kórházi vizsgálatok miatt, nem is tudtunk volna időt szánni arra, hogy beszélgessünk, eljárjunk minden fele, ahogy egy normális lány szokott a barátnőivel.
De visszatérve a beszélgetésre, elgondolkoztam. Nem volt ismerős a név, hiszen elég régimódi egyed vagyok, nem hallgatom a mai slágereket. Néha-néha olvasok magazint, de az is ritkán fordul elő, csak akkor ha már az unalom szélén vagyok.
- Nem nagyon követem nyomon a mostani bandákat, énekeseket - húztam el a számat, mert nem akartam megbántani, meg leégetni magam azzal, hogy szinte semmi fogalmam nincs semmiről ebben a témában. Louis megértően bólogatott, nem vette szívére, hogy nem ismertem meg. - Mutatsz egy számot, amit ti énekeltek? - boldogan bólintott, majd elővette a telefonját, és a Youtube-on rákeresett az egyik, számomra ismeretlen zenéjükre. Közelebb húzódtam hozzá, hogy lássam a képernyőt. A gitár halk pengetése úszott be füleimbe, majd hamarosan elkezdett énekelni egy fiú. Gyönyörű hangja volt, akárcsak a többinek, akik versszakonként váltották egymást. A dal fülbemászó, szerelmes és valami elképesztően imádni való. Louis halkan dúdolta mellettem a szöveget, majd mikor az ő rész következett csendesen énekelni kezdett mellettem.


"...I see what it's like
I see what it's like for day and night
Never together 
Cause they see things in a different light
Like us
They never tried
Like us..."


Elképesztő hangja van, nem értem eddig miért nem hallottam róluk. Szomorúan vettem észre, hogy vége van a számnak, s én még többet akartam.
- Imádom! - rekedten, s halkan beszéltem, úgy látom megint nehezemre esik ez a tevékenység. Louis nevetve zárta le a telefonja képernyőjét, s vigyorogva fordult felém. - Hogy lettetek híresek?
Mindent részletesen elmesélt arról, hogy hogyan lettek sztárok. Elmondta, hogy külön-külön jelentkeztek az X faktorba, ahol ki is estek volna, de végül Simon, az egyik zsűritag összerakta őket. Boldogan mesélt a X faktor-beli élményeikről, amikre előszeretettel emlékszik vissza. Elmesélte, hogy mennyi rajongójuk van, akik milyen elvetemült dolgokra képesek, annak érdekében, hogy csak megpillantsák, megérintsék kedvenc énekes bandájukat. Nevetve figyeltem, csak úgy ittam Louis minden egyes szavát, hisz ilyet nem minden nap hall az ember. Néha-néha csak úgy felkuncogtam egy-egy vicces történet hallatán, néha pedig elborzadva, furcsán nézve hallgattam, hogy miket szoktak ők a házukban öten művelni.
Ezek után kénytelen voltam én is beszélni az életemről, de nem tudott sokat kihúzni belőlem. Csak annyit, hogy tavaly érettségiztem le, nincs testvérem, és hogy mindennél jobban szeretem az anyukámat. Ezen kívül csak a régi, boldog életemről voltam képes mesélni. Például emlékszem, hogy körülbelül 6 éves lehettem, mikor azt játszottam, hogy én vagyok Superman, illetve Suprgirl, és leugrottam az erkélyről, hogy repülni tanuljak. Eltörtem kezem-lábam, de szerencsére nem volt olyan magasan az erkély, így ennyivel megúsztam. Most természetesen nevetek rajta, de akkor nagyon nem volt vicces. Illetve azt is megosztottam a fiúval, hogy kis koromban mániákusan gyűjtöttem a plüss mackókat, így most a régi szobámban legalább hatvan darab medve ül, és várja, hogy újra visszatérjek hozzájuk. Régen, mikor még anya és apa nem váltak szét, külföldi nyaralás közben különböző országokból hoztam haza egy-egy macit. Azt képzeltem, hogy élnek, és velük beszélgettem. Jó társaság voltak, el tudtam velük beszélgetni.
Louis is érdeklődve hallgatott, nekem pedig könny szökött a szemebe az emlék mesélése közben. Milyen jó életem volt akkoriban! Imádtam apával a foci meccseket nézni, mindig együtt szurkoltunk az éppen jobban kedvelt csapatnak. Nem telt el úgy nap, hogy nem mentem volna el a közeli játszótérre, ahol az éppen aktuális barátnőimmel nevetgéltünk, futkároztunk.
Louis riadtan nézett rám, nem tudta miért kezdtem el oktalanul bőgni. Ő nem tudja, hogy milyen pocsék életem van most.
- Mi a baj Clara? - fogta meg a kezem, én meg fogalmam sincs milyen oknál fogva, de megöleltem őt, és próbáltam megnyugodni. Erősen szorított magához, én meg beszívtam pólójának illatát. Hallottam szívének dobogását, ami megnyugtatóan hatott rám. Hajamat simogatta nyugtatás képpen, amitől kezdtem abbahagyni a sírást. Úgy éreztem, hogy megbízhatok benne, de nem annyira, hogy elmondjam neki betegségem. De igazából nem is arról van szó, hogy megbízok-e benne, vagy sem, egyszerűen még én nem állok arra készen lelkileg, hogy elmondjam neki. Talán majd később erre is sor kerül.