2014. április 30., szerda

2. fejezet

Drága Olvasóim!
Köszönöm az előző részhez érkezett kommenteket, és a rendszeres olvasókat! :)
Meg is érkeztem a következő résszel, remélem tetszeni fog! :)
Sajnálom, hogy ilyen későn! :/ :)

Puszi,
Lexii


UI: A következő rész nem tudom mikor fog elkészülni, mert az év végéhez híven, irtózatosan sokat kell tanulnom, hogy megtartsam a mostani színvonalamat. Igyekszem nagyon, de nem ígérek semmit! :/ :)


Most már sokkal jobb!


Ajánlott zene (x)
Óvatosan nyitottam ki a szememet, és néztem körbe a szobámban. Fogalmam sem volt róla, hogy hogy kerültem fel az ágyamba, azok után, ami az éjszaka történt velem. Vagy talán tényleg csak egy rossz álom volt? A napsugár lágyan sütött be az ablakon, és világította be az egész szobát. A szemem, amint megszokta ezt a világosságot, jobban átlátott mindent. Nem sok minden változott, de még mindig nem értem, hogy mi történt az éjszaka. Egyáltalán az most éjszaka volt? Kitudja mióta fekszek itt, eszméletlenül.
A szobába hamarosan Anya lépett be, és amint meglátta, hogy ébren vagyok, boldog, őszinte mosoly kúszott az arcára. Szeme alatt fekete karikák éktelenkedtek, ami miatt sokkal, de sokkal öregebbnek tűnt, mint amennyi valójában. Haja csapzottan állt, ami arról árulkodott, hogy jó régóta nem fésülködött, vagy csinált is bármit a kinézetével. Kapkodva szaladt oda hozzám, és esetlenül ölelt át.
- Kincsem, már azt hittem, hogy soha nem fogod kinyitni a gyönyörű szemeidet - sóhajtott fáradtan, majd a haját, hogy ne zavarja, a füle mögé tűrte.
- Mi történt? - suttogtam erőtlenül, mert - úgy látszik - ma a beszélés se megy a legjobban. Anya csendre intett, majd hosszan mesélni kezdett, miszerint két napja, éjszaka, az egyik nővér a földön fekve, eszméletlenül talált rám. Akkor nem álom volt. Ezek után két napot végig aludtam, mert - az állapotom miatt - begyógyszereztek, ami miatt teljesen kómában voltam.
Bólintva vettem tudomásul a hallottakat, majd még mindig fekve, nyúltam Anyu keze után. Lágyan megsimogatta az enyémeket, majd egy fáradt mosoly kíséretében, felállt, és az ajtó felé indult. Kétségbeesetten kaptam utána, de megszólalni nem bírtam.
- Ne aggódj, csak szólok az orvosnak, hogy már felébredtél.

Pár órával később, egy orvosi vizsgálta, és egy hosszú alvás után, már sokkal jobban éreztem magam, a reggeli állapotomhoz képest. Szörcsögve ittam ki az utolsó cseppeket a dobozos barackléből, amit még Angela hozott nekem az ebédhez. Nem ettem valami sokat, de a jelenlegi állapotomhoz híven, az orvos szerint kész csoda, hogy ettem is valamit.
Mivel már nem bírtam magammal, és már a lehető összes újságot elolvastam a mai nap folyamán, elindultam a büfébe, azzal a céllal hogy vegyek valamit inni, tekintettel arra, hogy az előbb fogyasztottam el, és Anyu szerint - aki nem rég hagyott itt, mert hívta a munka - nagyon fontos, hogy elég folyadék legyen a szervezetemben. Még mielőtt elindultam, fogtam a pénztárcámat, amiben a spórolt pénzem van, mert ugyebár a mai világban semmit sincs ingyen, majd nagy nehezen feltápászkodtam, testsúlyomat lábaimra helyeztem, majd elindultam. Az ajtót kulcsra zártam, mert semmi szükségem nincs arra, hogy valamilyen rejtélyes okból kifolyólag eltűnjenek a dolgaim. Egy egyszerű melegítő nadrág, meg egy kék póló volt rajtam, de ez tökéletesen megfelelt. Kicsit nehézkesen tudtam járni, de már hozzá vagyok szokva. Minden egyes lépésnél meg kellett kapaszkodnom, ahhoz, hogy ne dőljek el. A szobám a folyosó végén volt, épp ezért hosszú utat kellett megtennem, míg megérkeztem a lifthez. Megnyomtam a hívó gombot, majd vártam. Körülnéztem és megpillantottam egy nőt, aki az egyik a váróknak fenntartott székben ül, összekuporogva, sírva. Sose szerettem a kórházakat. Annyira borzasztó, hogy némely embernek itt omlik össze az élete, mert közlik vele, hogy egy szeretett barátja, vagy éppen rokona elhunyt. Szerencsémre én az intenzívem feküdtem, éppen ezért itt nem nagyon voltak még halál esetek, de természetesen, mint minden kórházban itt is előfordul.
Hangos csilingelés jelezte a szállító eszköz, hogy megérkezett és a beszállásra vár. Óvatosan a fém ajtóba kapaszkodva léptem be a nagynak nem mondható helyiségbe. Nem vagyok klausztrófóbiás, de nem kedvelem a bezárt, zsúfolt és kicsi helyiséget, mint például ez a felvonó. Nem volt benne senki sem, egyedül utaztam, ami nem volt baj. Jelen pillanatban senkivel sem volt kedvem társalogni. Hamarosan leértem, és egyből ahogy kiléptem, megpillantottam a büfé, ami tele volt türelmetlenebbnél türelmetlenebb vevőkkel, akik minél hamarabb megszerették volna kapni a kívánságukat a büfé kínálatai közül. Türelmes típus vagyok, így szép csendben vártam, míg én is sorra kerülök, de mikor már legalább az ötödik egyén előzött meg, kezdtem ideges lenni. Csak egy innivalót szeretnék!
Nem tudom mennyi idő múlva (nekem legalább három órának tűnt), végre engem szólított meg a pultos férfi.
- Mit parancsolsz? - nézett rám gondterhelten, de mégis türelmesen a kiszolgáló. A beszéléssel meg sem próbálkoztam, mert legfeljebb csak a suttogásra tellett volna, hanem csak az üveg mögül rámutattam az egyik félliteres citromos teára. a harmincas éveinek elejében járó fiú szélsebesen kapta fel az üveget, majd nyomta a kezembe. Gyorsan előhalásztam a pénztárcámból a bankjegyet, majd miután ki is fizettem, már ott sem voltam. Leültem az egyik, vendégeknek tartott asztalhoz, ahol kényelmesen, nyugodtan tudtam elfogyasztani, vagyis inkább meginni, az előbb vásárolt ennivalómat. Még üldögéltem ott egy darabig, mert nem volt annyi erőm, s kedvem, hogy felálljak, és elinduljak a szobám felé. Végül is, pár perc múlva kénytelen voltam feltápászkodni, majd szép lassan, visszaballagni a szobámba. A kulcsomat a nadrág zsebéből előhúzva helyeztem bele a zárba, amikor már felértem. Akármennyire próbálkoztam nem sikerült kinyitnom, ami csak egyet jelenthetett. Azt, hogy nyitva van. Lassan, megdöbbenve nyomtam le a kilincset, mire az ajtó nehézkesen, nyikorogva tárult ki. Összevont szemöldökkel, zaklatottan siettem be a szobába, amennyire csak tellett tőlem. Az ágyamon semmi furcsát nem vettem észre, de a szoba másik végében az ágyon, amelyiknek üresen kellett volna állni, most egy húszas éveinek elejében járó fiú feküdt, begipszelt lábbal, a telefonját nyomkodva.Annyira meghökkentem, hogy csak álltam ott, mint egy nagy rakás szerencsétlenség
, és kikerekedett szemekkel bámultam az idegent. Barna haja összevissza, rendezetlenül állt, amitől a legtöbb embernek a 'menő' szó jut róla eszébe, ha megpillantja. Kedvesen mosolyogva tapogatta érintőképernyős, 'ultramenő' telefonját, biztos valakivel beszélgetett. Egy laza farmert, és egy fehér pólót viselt, ami kifejezetten jól állt neki. Gondolom, hogy feltűnhetett neki, hogy valaki tátott szájjal bámulja, mert hirtelen felemelte  fejét, és nekem rálátásom nyílt gyönyörű, tengerkék szemeire. Arca kissé borostás volt, látszott, hogy nincs a legjobb passzban.
Először egy kicsit ő is megdöbbent, majd közvetlenül ez után, egy halvány mosoly kíséretében szólalt meg.
- Szia - mély hangjától az egész testemen borzongás futott végig. - Louis vagyok, és te? - nézett rám kedvesen, én meg minden erőmet összegyűjtöttem, hogy megbírjak szólalni, és nem vegye észre, hogy ennyire nem vagyok jól.
- Clara - hangom, még mindig nagyon halk volt, csoda, ha meghallja, mit beszélek. Közben végig a földet pásztáztam, mintha olyan érdekes lenne, pedig egyáltalán nem volt az. Csak nem szerettem volna, ha meglátom a szemében a sajnálást. Mégpedig ha megtudja, és nem olyan paraszt, mint általában az embere, akkor bizony sajnálni fog. De én azt nem akarom.
Egy aprót bólintva vette tudomásul, hogy nem vagyok beszélgetős kedvemben, majd tekinteté újra a telefonra szegezte. Szaggatottan fújtam ki az eddig bent tartott levegőt a tüdőmből, majd lassan, kissé akadozva próbáltam meg eljutni az ajtótól, az ágyamig. Lábam remegése sehogy sem akart elmúlni, én pedig, küszködve próbáltam kapaszkodni bármibe, ami fogható volt. Magamon éreztem a fiú tekintetét, de próbáltam nem foglalkozni vele. Reszkető végtagokkal, megkönnyebbülve foglaltam helyet a puhának nem mondható ágyon. Felpillantottam, de nem kellett volna, mert Louis még mindig figyelt. Értetlenül, csodálkozva nézett rám, nem tudta mire vélni az előbbi szerencsétlenkedésemet. A fejem sajgott, amit nem tudtam mire vélni. Talán az időjárás. Szédülni kezdtem, így inkább a fekvés mellett döntöttem, mert nem szerettem volna lefordulni a bútor széléről. Félig fekvő, félig ülő pózba tornáztam fel magam.
- Jól vagy? - a hang a másik ágy irányából jött, amiből arra következtettem, hogy az új szobatársam kérdezte tőlem, ezt a roppant értelmes kérdést. Úgy gondoltam nem tartozik rá, hogy mi a bajom, ezért csak bólintottam, majd próbáltam valamivel elfoglalni magam, bármivel, csak ne kelljen vele beszélnem. Nem szeretem a társaságot, jobban szeretek egyedül, magányosan lenni. A mellettem lévő asztalhoz nyúltam, azzal a szándékkal, hogy elvegyem a könyvet, olvasás céljából. Nem tudtam sokat olvasni, egyrészt, mert annyira fájt a fejem, hogy a betűk összemosódtak a szemem előtt, másrészt, mert tudtam, hogy figyel. Tekintete lyukat égetett a könyvnek a hátuljába, amit magam előtt tartottam, hogy még véletlenül se jusson eszembe rá emelni tekintetem. Végül csak nem bírtam ki. Rá emeltem tekintetemet, mert már kezdett kicsit kínos lenni ez az egész, és szólásra nyitottam a számat.
- Mi történt a lábaddal? - mosolyogva fogadta válaszomat, majd rögtön bele is kezdett a mesélésbe.
- Éppen otthon lustálkodtam a négy legjobb barátommal, és egyben csapattársaimmal, mikor arra a döntésre jutottunk, hogy el kéne menni valahova. Az egyik idióta - én már csak így hívom őket -, kitalálta, hogy menjünk el futni, mert ő szerinte jót tenne egy kis sportolás. Kicsit vonakodva bár, de belementünk, és elindultunk a közeli Hyde parkba - mosolyogva hallgattam, mert most már tényleg kíváncsi lettem. - Egy kicsit futottunk, de egyikünk sem az a sport alkat, így hamar meguntuk. Fáradtan ültem le egy padra, majd csak annyit észleltem, hogy valaki nagy robajjal fut felém, majd vágódik le a padra, ami a lendülettől hátra dőlt, mi meg felborultunk. A pad szerencsétlen módon ráesett a lábamra, de erre még az is rátesz, hogy Niall is - aki a tettes volt -, rám esett, így a lábam eltört... - mosolyogva fejezte be történetét, és látszott rajta, hogy egyáltalán nem haragszik barátjára. Akaratlanul is felnevettem ezen a szerencsétlen baleseten. Nem azon nevettem, hogy Louisnak eltört a lába, hanem azon, hogy ennyire szerencsétlen módon. - És te miért vagy kórházba? - puhatolózott kedvesen, nekem meg lefagyott a mosoly az arcomról. Nem voltam benne olyan biztos, hogy el kéne neki árulnom az igazságot. Megbízatok benne? Vajon ha közölném vele, hogy súlyos beteg vagyok, azok után beszélne velem? Kételyek merültek fel benne ezzel kapcsolatban, de mivel ő várta a válaszom, így kénytelen voltam valamit felelni.
- Csak pár rutin vizsgálaton vagyok bent - füllentettem, mert még nem álltam arra készen, hogy egy szinte vad idegennek kitálaljam az egész életemet. Sose tudtam jól hazudni, így ez se volt éppen kitűnő teljesítmény, szinte biztos, hogy nem hitte el. De nem kérdezett rá. Ezért pedig hihetetlenül hálás vagyok neki, mert még nem állok erre készen. Talán majd, ha közelebbről megismerem elmondom neki. De még nem bírom megtenni.

2014. április 25., péntek

1. fejezet

Drága, drága olvasóim!
El se hiszem, hogy már hat (!) rendszeres olvasója van a blogomnak, és, hogy a prológushoz három komment érkezett! :') <3 Csodálatosak vagytok, nagyon köszönöm! 
Ennek örömére meg is érkeztem az első fejezettel, remélem, hogy tetszeni fog! :) 

Puszi,
Lexii
______________________________________________________________________________

Kezdetek


Ajánlott zene (x)
Búsan bámulok ki a kórház idegen szobájának régi, omladozó ablakából. A parkban, melyre rálátásom nyílt, gyerekek sokasága hempereg a frissen hullott hóban, természetesen jó vastagon felöltözve. Most már teljesen biztos, hogy elérkezett a tél. A hideg, zord tél. Mindig is ez az évszakot tartottam a kedvencemnek. A hó, a hideg és a fehér táj. Gyönyörű. Végignézve London nyüzsgő, belvárosi utcáin mosolyognom kellett. Az emberek állandóan, megállás nélkül rohannak munkába, elintézni a fontos dolgaikat. Milyen jó lehet ilyen életet élni...!
Elmélkedésemből az ajtónak hangos nyikorgása ebrésztett fel. Odanézve az én drága anyukámat pillantottam meg. Sötétbarna, göndör haja, kiengedve, lágyan omlott vállára, és a szeme alatti karikák arról árulkodtak, hogy már nagyon régen nem aludt, fáradt. Nem hiába, meglátszik, hogy éjjel-nappal dolgozik. Magassarkú cipőjével kopogva lépett beljebb a szinte vakítóan fehér szobába, s foglalt helyet a kényelmetlen, kemény kórházi ágyon. Kedvesen pillantott rám, én pedig nagy nehezen megpróbáltam odabotorkálni mellé. Léptem egyet, s már majdnem ott is voltam, mikor a lábam remegve csuklott össze alattam. Sírni támadt kedvem, annyira nem szerettem, hogy még járni sem bírok. Anya sietve ragadott fel, hogy nehogy még beüssem valamimet. Nagyot sóhajtva, még mindig remegve helyezkedtem el az alvóhelyemen, félig fekve, félig ülve.
- Ne aggódj drágám, hamarosan jobban leszel! A gyógyszerek majd segíteni fognak - simított végig a karomon, de én elhúzódtam. Már lassan több mint egy éve mondja, hogy majd azok a pirulák segíteni fognak. De még eddig soha nem volt jobb. Mindig csak rosszabb.
- Persze Anyu, képzelem - csak ennyit mondtam, pedig ha lett volna energiám az arcába üvöltöttem volna, hogy nap 24 órájában állandóan remegek, pedig én jó kislány módjára beszedem a gyógyszereket, amiket a nővér szokott nekem hozni.
Veszekedés helyett inkább csak az éjjeli szekrényemen lévő vízzel teli pohárért nyúltam, mert kicsit kiszáradt a torkom. Anya segített meginni, mert ma az is nehezebben ment. Vannak ilyenek. Egyes napokon szinte semmi bajom, alig érződik a betegségem ereje, de vannak olyan napok, mikor alig bírok járni, beszélni egyáltalán bármit is csinálni. Ez most pont egy ilyen nap. Ilyenkor általában csak fekszem, olvasok és az orvos utasítására pihenek. Ezeken a napokon szoktam az eddig íródott romantikus könyvek nagy részét kiolvasni. Legalább a képzeletemben lehetek szerelmes.
- Kicsikém nekem most sajnos el kell mennem dolgozni, de megígérem neked, hogy holnap újra meglátogatlak - simított ki egy szőke tincset az arcomból, majd miután homlokon puszilt, lassan felállt és elindult kifelé. Még búcsúzóul intett egyet a kezével, majd már kint is volt. Szegény kénytelen miattam állandóan túlórázni, mert ugye valamiből ki kell fizetni a kórházi ellátottságomat, és a drága gyógyszereket. Így semmi ideje nem maradt. Csak dolgozik, és alszik.
Nagyot sóhajtva emeltem fel a fejemet és néztem körül legalább ezredjére a szobába. Eredetileg kétszemélyes a szoba, és volt is egy szobatársam még mikor ideérkeztem. Maggie. Szegény öreg asszony, már nagyon beteg volt, így nem is sokáig 'éltünk' együtt. Így most a szoba másik fele - ami nem az enyém - teljesen üresen áll már legalább 8 hónapja, várva egy újabb betegre. Bár én azért remélem, hogy nem fog új ember jönni ide. Megvagyok én egyedül.
Az én részem viszont egy kicsit már jobban hasonlít egy normális lány szobájára. A kanapén a pléd, ami melegedésre szolgál a hideg, téli estéken; hanyagul van elterülve. A ideiglenes gardróbomnak az egyik ajtaja féli nyitva van, és a ruhák ki-ki kandikálnak belőle. Laptopom - ami az unalom elűzésre szolgál - félig rajta, félig pedig leesve pihen a kicsi, üveg asztalon. Mellette legalább egy tucat könyv hever, rendezetlenül és elterülve, félig kinyitva, behajtott sarkokkal, amiket könyvjelzőnek szolgálnak. A fal maradt ugyanolyan unalmasan fehér.
Mivel nem nagyon tudtam mit kezdeni magammal, felülve pont elértem a gépemet, így megfogva magamhoz húztam, és bekapcsoltam. Pár perc múlva, már fel is villant a háttérképem - egy gyönyörű virágos mező -, a kis egérrel. Gyorsan megnéztem az e-mailjemet, de mivel csak spamok jöttek, értelmetlennek találtam tovább ezzel foglalkozni. Ehelyett inkább kerestem online egy filmet, vígjátékot, hogy ne unatkozzak.

Nem a legjobb film volt, ezért a felénél abba is hagytam. Mivel már elég későre járt, elmentem a szobának az egyetlen fürdőszobájába, és gyorsan lefürödtem. Nem igazán ment, de a végén épen, és egészségesen tértem vissza alvóhelyemre. Már éppen feküdtem volna le, amikor az egyik nővér, Angela lépett be, tálcával a kezében. Meghozta az esti gyógyszeradagomat, meg a vacsorát, amihez most egyáltalán nem volt étvágyam.
- Jó estét Clara, hogy vagy? - kérdezte Angela, aki nem sokkal volt idősebb nálam, gyakornoki állásban volt nővér. Hosszú, vörös haja volt, amit általában kontyban hordott, hogy ne akadályozza meg a munkában. Furcsa, kék színű egyenruhája gyönyörűen emelte ki szép alakját. Sokat szoktunk beszélni, mindig nagyon kedves velem, én már a barátnőmnek tekintem őt.
- Szia Angi, nem vagyok a legjobban - tudom, hogy neki bármit elmondhatok, nem szoktam előtte titkolózni. Úgy érzem megbízhatok benne. Óvatosan elhúzta a száját, majd leült mellé, és szorosan átkarolt. Ő áttudja érezni azt, amit én érzek. Borzalmas.
Gyorsan bekaptam azt a pár gyógyszert, amit az orvos írt fel nekem, de viszont enni nem szerettem volna. Nem voltam éhes, nem esne jól. Angela látta rajtam, hogy nem kellenek a szendvicsek, és épp ezért kezdett el kérlelni.
- Clara, edd meg! Muszáj enned, mert különben, soha nem fogsz meggyógyulni - igen, mindig ezzel jön, és tudom, hogy csak jót akar. Csak az a baj, hogy ha eszek, ha nem, akkor sem fogok meggyógyulni.  - Addig nem megyek még legalább az egyiket beléd nem tömöm, a háromból! - vigyorgott eszelősen, amitől nekem is jobb kedvem lett.
Végül is csak megettem a szendvicseket, nehogy már kidobják. Angi nem sokkal utána el is ment, így én is készülődtem a lefekvéshez. Még egy kicsit olvastam, majd mikor már alig bírtam nyitva tartani a szemem, megpróbáltam elaludni. Még egy ideig forgolódtam, mert hiába vettem be a gyógyszereket a remegés nem múlt el, sőt tovább rosszabbodott. Végtére is, csak sikerült elaludnom, de már akkor tudtam, hogy nem ez lesz életem legjobb éjszakája.


***

Hajnal fél kettő körül ébredtem fel. Bár az se biztos, hogy annyi volt az idő. Mi történik? Talán álmodom? Csurom vizesen, tehetetlenül feküdtem az ágyamban, és nem bírtam felfogni, hogy mi történt. Egész testemben remegtem, de nem azért mert hideg volt. Úgy éreztem, mintha egy ezer kilós sziklatömb lenne a mellkasomon, nem bírtam nyelni, levegőt venni. A hajam csapzottan tapadt a homlokomra. Megpróbáltam először felülni, de ez számomra lehetetlen feladatnak bizonyult. A kezemmel próbáltam felhúzni magam, de annyira remegett, hogy csak sok-sok próbálkozás árán sikerült megtámasztanom magam a kórház falán. Lassan, szinte lassított felvételben érintette a talpam a jéghideg padlóra, ami most kifejezetten jól esett forró, lángoló testemnek. Testsúlyom lábaimra helyeztem, de azok hamar feladták a szolgálatot, s én akár egy rongybaba estem a padlóra. Nem éreztem fájdalmat. Már nem. Fejem erőtlenül hevert a kőpadlón, de a kezemet még nagy nehézségek árán feltudtam emelni. Szemem ide-oda cikázott a szobában, míg meg nem állapodott egy gombon. Nővérhívó. Nagy erőt vettem magamon, majd elkezdtem kúszni a szoba másik végében lévő tárgy felé. A járással már meg se próbálkoztam, tudtam, úgyse sikerülne. Mindjárt odaérek! Gyerünk Clara, már nem kell sok! 
A gomb pirosan világítva jelezte, hogy hamarosan jön egy nővér, de én azt már nem érzékeltem. Csak feküdtem a hideg földön, próbáltam kicsit megnyugodni, és vártam. Vártam, hátha egyszer vége lesz ennek a szörnyű rémálomnak.



2014. április 22., kedd

Prológus

Drága Idetévedők!
Végre erőt vettem magamon, és megnyitottam immár a második One Direction-os blogom. Már nagyon régóta gondolkoztam e blog történetén, de még nem volt elég bátorságom megcsinálni. Most, mivel szünet van, szabadidőmben megírtam a prológust, majd ezek után elkészítettem a blog kinézetét.
Nagyon örülök, mert végre Louis is színre lép - és, mint láthatjátok a fejlécen -, ő lesz a fő szereplő. Remélem Ti is ugyanígy örültök neki, hogy itt is megtalálhattok. 
Na de nem is húzom tovább az időt, itt is van a prológus!
Ha tetszett iratkozzatok fel, és nagyon szeretném, ha egy-két komment érkezne, mert szeretném hallani, hogy hogy tetszik a Prológus!
Jó olvasást! :)
Puszi,
Lexii




Ajánlott zene (x)

Furán működik az idő. Néha csigalassúsággal vánszorog, mint például az iskolában egy unalmas órán, de mikor még többet szeretnél belőle, akkor csak úgy száguld. Rohan, nem vár semmire, és nem érdekli, hogy te ezt nem akarod. Pont most. Mikor pár év után végre újra boldog vagyok, akkor telik gyorsan. Az a pár együtt töltött hónap, mintha csak pár perc lett volna. És egy szemvillanás múlva már nincs velem. Egyedül vagyok...
Minden embernek megvannak számlálva a napjai. Van akinek napok, van akinek évtizedek vannak hátra csodálatos, vagy borzasztó életéből. De ők - szerencsések - nem tudják. Nem tudják, hogy mennyi ideig élvezhetik ki a boldog, s szomorú pillanatokkal teli eseményeket, melyekre később boldogan emlékeznek vissza, s felelevenítik minden egyes pillanatát. Pontosan ettől olyan derűs, zavartalan az életük. Mert bennük van a remény. Az, hogy van miért élniük, és nem tudják, hogy mikor van vége életüknek, csak reménykednek, hogy minél később.
De én tudom. Tudom, hogy mennyi időm van még. Tudom, hogy csekély azoknak a napoknak a száma melyeken boldog, szerelmes, vagy éppen csalódott legyek, mint ahogy egy igazi nő szokott. És ez felemészt. Még a legnagyobb ellenségemnek sem kívánnám azt az érzést, mikor közlik veled, hogy hamarosan mindennek vége.
Érzem, hogy mindjárt eljön a vég. A halál kaszájával hamarosan lesújt rám, és a legiszonyatosabb, hogy ez ellen semmit, de tényleg semmit nem tudok tenni. De már beletörődtem. Mindenbe. Abba, hogy sose leszek többé szerelmes, és nem lesz hét napon át tartó esküvőm, mint a mesékbe. Abba, hogy nem lesz családom, gyermekem, melyekre már öt éves korom óta vágyom, álmodozom. Abba, hogy nem talál rám a szőke herceg, fehér lovon, és ment meg a kastély legfelső szobájából, a sárkány elől. Abba, hogy nem lesz sikeres karrierem. De legfőképpen abba, hogy nem tudom valóra váltani az álmaimat. Mert ezek lehetetlen álmok!