2. fejezet

Drága Olvasóim!

Köszönöm az előző részhez érkezett kommenteket, és a rendszeres olvasókat! :)

Meg is érkeztem a következő résszel, remélem tetszeni fog! :)
Sajnálom, hogy ilyen későn! :/ :)

Puszi,

Lexii

UI: A következő rész nem tudom mikor fog elkészülni, mert az év végéhez híven, irtózatosan sokat kell tanulnom, hogy megtartsam a mostani színvonalamat. Igyekszem nagyon, de nem ígérek semmit! :/ :)

Most már sokkal jobb!

Ajánlott zene (x)

Óvatosan nyitottam ki a szememet, és néztem körbe a szobámban. Fogalmam sem volt róla, hogy hogy kerültem fel az ágyamba, azok után, ami az éjszaka történt velem. Vagy talán tényleg csak egy rossz álom volt? A napsugár lágyan sütött be az ablakon, és világította be az egész szobát. A szemem, amint megszokta ezt a világosságot, jobban átlátott mindent. Nem sok minden változott, de még mindig nem értem, hogy mi történt az éjszaka. Egyáltalán az most éjszaka volt? Kitudja mióta fekszek itt, eszméletlenül.
A szobába hamarosan Anya lépett be, és amint meglátta, hogy ébren vagyok, boldog, őszinte mosoly kúszott az arcára. Szeme alatt fekete karikák éktelenkedtek, ami miatt sokkal, de sokkal öregebbnek tűnt, mint amennyi valójában. Haja csapzottan állt, ami arról árulkodott, hogy jó régóta nem fésülködött, vagy csinált is bármit a kinézetével. Kapkodva szaladt oda hozzám, és esetlenül ölelt át.
- Kincsem, már azt hittem, hogy soha nem fogod kinyitni a gyönyörű szemeidet - sóhajtott fáradtan, majd a haját, hogy ne zavarja, a füle mögé tűrte.
- Mi történt? - suttogtam erőtlenül, mert - úgy látszik - ma a beszélés se megy a legjobban. Anya csendre intett, majd hosszan mesélni kezdett, miszerint két napja, éjszaka, az egyik nővér a földön fekve, eszméletlenül talált rám. Akkor nem álom volt. Ezek után két napot végig aludtam, mert - az állapotom miatt - begyógyszereztek, ami miatt teljesen kómában voltam.
Bólintva vettem tudomásul a hallottakat, majd még mindig fekve, nyúltam Anyu keze után. Lágyan megsimogatta az enyémeket, majd egy fáradt mosoly kíséretében, felállt, és az ajtó felé indult. Kétségbeesetten kaptam utána, de megszólalni nem bírtam.
- Ne aggódj, csak szólok az orvosnak, hogy már felébredtél.

Pár órával később, egy orvosi vizsgálta, és egy hosszú alvás után, már sokkal jobban éreztem magam, a reggeli állapotomhoz képest. Szörcsögve ittam ki az utolsó cseppeket a dobozos barackléből, amit még Angela hozott nekem az ebédhez. Nem ettem valami sokat, de a jelenlegi állapotomhoz híven, az orvos szerint kész csoda, hogy ettem is valamit.
Mivel már nem bírtam magammal, és már a lehető összes újságot elolvastam a mai nap folyamán, elindultam a büfébe, azzal a céllal hogy vegyek valamit inni, tekintettel arra, hogy az előbb fogyasztottam el, és Anyu szerint - aki nem rég hagyott itt, mert hívta a munka - nagyon fontos, hogy elég folyadék legyen a szervezetemben. Még mielőtt elindultam, fogtam a pénztárcámat, amiben a spórolt pénzem van, mert ugyebár a mai világban semmit sincs ingyen, majd nagy nehezen feltápászkodtam, testsúlyomat lábaimra helyeztem, majd elindultam. Az ajtót kulcsra zártam, mert semmi szükségem nincs arra, hogy valamilyen rejtélyes okból kifolyólag eltűnjenek a dolgaim. Egy egyszerű melegítő nadrág, meg egy kék póló volt rajtam, de ez tökéletesen megfelelt. Kicsit nehézkesen tudtam járni, de már hozzá vagyok szokva. Minden egyes lépésnél meg kellett kapaszkodnom, ahhoz, hogy ne dőljek el. A szobám a folyosó végén volt, épp ezért hosszú utat kellett megtennem, míg megérkeztem a lifthez. Megnyomtam a hívó gombot, majd vártam. Körülnéztem és megpillantottam egy nőt, aki az egyik a váróknak fenntartott székben ül, összekuporogva, sírva. Sose szerettem a kórházakat. Annyira borzasztó, hogy némely embernek itt omlik össze az élete, mert közlik vele, hogy egy szeretett barátja, vagy éppen rokona elhunyt. Szerencsémre én az intenzívem feküdtem, éppen ezért itt nem nagyon voltak még halál esetek, de természetesen, mint minden kórházban itt is előfordul.
Hangos csilingelés jelezte a szállító eszköz, hogy megérkezett és a beszállásra vár. Óvatosan a fém ajtóba kapaszkodva léptem be a nagynak nem mondható helyiségbe. Nem vagyok klausztrófóbiás, de nem kedvelem a bezárt, zsúfolt és kicsi helyiséget, mint például ez a felvonó. Nem volt benne senki sem, egyedül utaztam, ami nem volt baj. Jelen pillanatban senkivel sem volt kedvem társalogni. Hamarosan leértem, és egyből ahogy kiléptem, megpillantottam a büfé, ami tele volt türelmetlenebbnél türelmetlenebb vevőkkel, akik minél hamarabb megszerették volna kapni a kívánságukat a büfé kínálatai közül. Türelmes típus vagyok, így szép csendben vártam, míg én is sorra kerülök, de mikor már legalább az ötödik egyén előzött meg, kezdtem ideges lenni. Csak egy innivalót szeretnék!
Nem tudom mennyi idő múlva (nekem legalább három órának tűnt), végre engem szólított meg a pultos férfi.
- Mit parancsolsz? - nézett rám gondterhelten, de mégis türelmesen a kiszolgáló. A beszéléssel meg sem próbálkoztam, mert legfeljebb csak a suttogásra tellett volna, hanem csak az üveg mögül rámutattam az egyik félliteres citromos teára. a harmincas éveinek elejében járó fiú szélsebesen kapta fel az üveget, majd nyomta a kezembe. Gyorsan előhalásztam a pénztárcámból a bankjegyet, majd miután ki is fizettem, már ott sem voltam. Leültem az egyik, vendégeknek tartott asztalhoz, ahol kényelmesen, nyugodtan tudtam elfogyasztani, vagyis inkább meginni, az előbb vásárolt ennivalómat. Még üldögéltem ott egy darabig, mert nem volt annyi erőm, s kedvem, hogy felálljak, és elinduljak a szobám felé. Végül is, pár perc múlva kénytelen voltam feltápászkodni, majd szép lassan, visszaballagni a szobámba. A kulcsomat a nadrág zsebéből előhúzva helyeztem bele a zárba, amikor már felértem. Akármennyire próbálkoztam nem sikerült kinyitnom, ami csak egyet jelenthetett. Azt, hogy nyitva van. Lassan, megdöbbenve nyomtam le a kilincset, mire az ajtó nehézkesen, nyikorogva tárult ki. Összevont szemöldökkel, zaklatottan siettem be a szobába, amennyire csak tellett tőlem. Az ágyamon semmi furcsát nem vettem észre, de a szoba másik végében az ágyon, amelyiknek üresen kellett volna állni, most egy húszas éveinek elejében járó fiú feküdt, begipszelt lábbal, a telefonját nyomkodva.Annyira meghökkentem, hogy csak álltam ott, mint egy nagy rakás szerencsétlenség
, és kikerekedett szemekkel bámultam az idegent. Barna haja összevissza, rendezetlenül állt, amitől a legtöbb embernek a 'menő' szó jut róla eszébe, ha megpillantja. Kedvesen mosolyogva tapogatta érintőképernyős, 'ultramenő' telefonját, biztos valakivel beszélgetett. Egy laza farmert, és egy fehér pólót viselt, ami kifejezetten jól állt neki. Gondolom, hogy feltűnhetett neki, hogy valaki tátott szájjal bámulja, mert hirtelen felemelte  fejét, és nekem rálátásom nyílt gyönyörű, tengerkék szemeire. Arca kissé borostás volt, látszott, hogy nincs a legjobb passzban.
Először egy kicsit ő is megdöbbent, majd közvetlenül ez után, egy halvány mosoly kíséretében szólalt meg.
- Szia - mély hangjától az egész testemen borzongás futott végig. - Louis vagyok, és te? - nézett rám kedvesen, én meg minden erőmet összegyűjtöttem, hogy megbírjak szólalni, és nem vegye észre, hogy ennyire nem vagyok jól.
- Clara - hangom, még mindig nagyon halk volt, csoda, ha meghallja, mit beszélek. Közben végig a földet pásztáztam, mintha olyan érdekes lenne, pedig egyáltalán nem volt az. Csak nem szerettem volna, ha meglátom a szemében a sajnálást. Mégpedig ha megtudja, és nem olyan paraszt, mint általában az embere, akkor bizony sajnálni fog. De én azt nem akarom.
Egy aprót bólintva vette tudomásul, hogy nem vagyok beszélgetős kedvemben, majd tekinteté újra a telefonra szegezte. Szaggatottan fújtam ki az eddig bent tartott levegőt a tüdőmből, majd lassan, kissé akadozva próbáltam meg eljutni az ajtótól, az ágyamig. Lábam remegése sehogy sem akart elmúlni, én pedig, küszködve próbáltam kapaszkodni bármibe, ami fogható volt. Magamon éreztem a fiú tekintetét, de próbáltam nem foglalkozni vele. Reszkető végtagokkal, megkönnyebbülve foglaltam helyet a puhának nem mondható ágyon. Felpillantottam, de nem kellett volna, mert Louis még mindig figyelt. Értetlenül, csodálkozva nézett rám, nem tudta mire vélni az előbbi szerencsétlenkedésemet. A fejem sajgott, amit nem tudtam mire vélni. Talán az időjárás. Szédülni kezdtem, így inkább a fekvés mellett döntöttem, mert nem szerettem volna lefordulni a bútor széléről. Félig fekvő, félig ülő pózba tornáztam fel magam.
- Jól vagy? - a hang a másik ágy irányából jött, amiből arra következtettem, hogy az új szobatársam kérdezte tőlem, ezt a roppant értelmes kérdést. Úgy gondoltam nem tartozik rá, hogy mi a bajom, ezért csak bólintottam, majd próbáltam valamivel elfoglalni magam, bármivel, csak ne kelljen vele beszélnem. Nem szeretem a társaságot, jobban szeretek egyedül, magányosan lenni. A mellettem lévő asztalhoz nyúltam, azzal a szándékkal, hogy elvegyem a könyvet, olvasás céljából. Nem tudtam sokat olvasni, egyrészt, mert annyira fájt a fejem, hogy a betűk összemosódtak a szemem előtt, másrészt, mert tudtam, hogy figyel. Tekintete lyukat égetett a könyvnek a hátuljába, amit magam előtt tartottam, hogy még véletlenül se jusson eszembe rá emelni tekintetem. Végül csak nem bírtam ki. Rá emeltem tekintetemet, mert már kezdett kicsit kínos lenni ez az egész, és szólásra nyitottam a számat.
- Mi történt a lábaddal? - mosolyogva fogadta válaszomat, majd rögtön bele is kezdett a mesélésbe.
- Éppen otthon lustálkodtam a négy legjobb barátommal, és egyben csapattársaimmal, mikor arra a döntésre jutottunk, hogy el kéne menni valahova. Az egyik idióta - én már csak így hívom őket -, kitalálta, hogy menjünk el futni, mert ő szerinte jót tenne egy kis sportolás. Kicsit vonakodva bár, de belementünk, és elindultunk a közeli Hyde parkba - mosolyogva hallgattam, mert most már tényleg kíváncsi lettem. - Egy kicsit futottunk, de egyikünk sem az a sport alkat, így hamar meguntuk. Fáradtan ültem le egy padra, majd csak annyit észleltem, hogy valaki nagy robajjal fut felém, majd vágódik le a padra, ami a lendülettől hátra dőlt, mi meg felborultunk. A pad szerencsétlen módon ráesett a lábamra, de erre még az is rátesz, hogy Niall is - aki a tettes volt -, rám esett, így a lábam eltört... - mosolyogva fejezte be történetét, és látszott rajta, hogy egyáltalán nem haragszik barátjára. Akaratlanul is felnevettem ezen a szerencsétlen baleseten. Nem azon nevettem, hogy Louisnak eltört a lába, hanem azon, hogy ennyire szerencsétlen módon. - És te miért vagy kórházba? - puhatolózott kedvesen, nekem meg lefagyott a mosoly az arcomról. Nem voltam benne olyan biztos, hogy el kéne neki árulnom az igazságot. Megbízatok benne? Vajon ha közölném vele, hogy súlyos beteg vagyok, azok után beszélne velem? Kételyek merültek fel benne ezzel kapcsolatban, de mivel ő várta a válaszom, így kénytelen voltam valamit felelni.
- Csak pár rutin vizsgálaton vagyok bent - füllentettem, mert még nem álltam arra készen, hogy egy szinte vad idegennek kitálaljam az egész életemet. Sose tudtam jól hazudni, így ez se volt éppen kitűnő teljesítmény, szinte biztos, hogy nem hitte el. De nem kérdezett rá. Ezért pedig hihetetlenül hálás vagyok neki, mert még nem állok erre készen. Talán majd, ha közelebbről megismerem elmondom neki. De még nem bírom megtenni.