Az első, aki tudja
Elborzadva bámultam a tükörből visszanéző lányt. Ilyen lennék? Hajam kócosan, az égnek meredve állt, és sehogy se tudtam jobban helyrehozni. Arcom beesett, szemeim karikásak voltak, mutatván, hogy mostanában igen keveset tudok pihenni. Hiába vagyok 24 órát a kórházban, annak érdekében, hogy sokat aludjak, nem megy. Egyrészt az állapotom miatt, másrészt, meg azért, mert lelkiismeret furdalásom van, emiatt az egész Louis-ügy miatt. Hogy hazudok neki. Nem is hazudok, inkább csak titkolok előle mindent, pedig tudom, hogy megbízhatok benne. Már lassan egy hete "élünk" közös szobába, és ez alatt az idő alatt bebizonyította, hogy nem kell félnem tőle, azaz nagyon jóba lettünk. Sokkal, de sokkal felszabadultabb, boldogabb voltam az utóbbi hétben, köszönhetően Louis csodálatos humorának, amivel ha rossz passzba vagyok felvidít. Annyira szánalmasnak érzem magam, mert tudom, hogy ha egyszer rájön a szomorú igazságra, egy életre megutál. Benne vagyok a pácban, az egyszer biztos. Néha kedvem lenne üvölteni, mert nem elég, hogy alig élek (mert az utóbbi időben eléggé romlott az állapotom), de még emésztem is magam emiatt.Két kezemmel a csap szélébe kapaszkodva hajoltam a vízsugár alá, hogy egy kicsit felfrissítsem magam, már ha ez lehetséges egyáltalán. A törölköző után nyúlva, megtöröltem az arcom, majd a kezembe vettem a már nagyon régóta meglévő, fekete hajkefémet. Gyors, rutinos mozdulatokkal fésültem ki kezelhetetlen loboncomat. Lassan indultam kifelé a helyiségből, hogy még véletlenül se essek el. Folyamatosan koncentrálva rakosgattam a lábaimat egymás után, míg végül odaértem az ajtóhoz. Már a kezem a kilincsen volt, és már épp nyomtam volna le, mikor füleimet beszélgetés zajai ütötték meg.
- Érzem, hogy valamit nem mond el nekem ez a lány - ez a mondat felcsigázta kíváncsiságomat, így füleimet az ajtóhoz tapasztottam, hogy még többet halljak. Tudom, nem szép dolog a hallgatózás, de minden ember követ el hibákat, nemde?
- Nem kéne olyan sokat gondolkoznod Lou! Biztos csak te gondolod így! - számomra ismeretlen férfi hang válaszolt, én pedig sejtettem, hogy jöttek meglátogatni a szobatársam.
Mivel már szerettem volna kimenni, és nem akartam, hogy lebukjak, a kezemmel megfogtam a hozzám legközelebb eső tárgyat, és más ötlet híján földhöz vágtam. A fésű hangosan csörömpölve ért le a felszínre, én pedig, mint aki jól végezte dolgát lehajoltam, fölvettem, majd már nyitottam is az ajtót, hogy távozzak.
Odakint öt srác nézett rám nagy szemekkel, és várták, hogy mondjak valamit. Ám én csak csendesen odabotorkáltam az ágyamhoz, hogy végre leülhessek.
- Clara - szólított meg Louis. Ráemeltem tekintetem, és belenéztem gyönyörű kék szemeibe, amitől borzongás futott végig rajtam. - Mit ejtettél le?
- Csak a fésűt. Kicsúszott a kezemből - hazudtam, legyintve közbe a kezemmel, mutatva, hogy nem érdekes. Esküszöm a végére annyira belejövök a hazudozásba, hogy senkinek se fog feltűnni. De természetesen ez még nincs így, mert a fiú észrevette, hogy titkolok valami, és ha rájön, hogy mit, akkor nekem végem.
Szobatársam először aggódó tekintettel vizslatott, de aztán hamar elvigyorodott, és pillantott a másik négy szobában lévő tagra. Körülbelül velünk egy idősek lehettek, és mind egytől egyik jól nézett ki. Nem kellett sokáig gondolkodnom, hogy rájöjjek, ők a banda négy másik énekese. Esetlenül néztem rájuk, mert nem tudtam mit kezdeni a helyzettel. Itt áll öt fiú, akik közül négy úgy néz rám, mint ha most láttak volna először embert. Tördelni kezdtem a kezemet és idegesen haraptam bele a számba, majd hamarosan meg is éreztem a vér fémes ízét. Sose voltam jó a bemutatkozásokban.
- Sziasztok! - szólaltam meg egy kicsit szégyenlősen, mert már-már kezdett kínos csend kialakulni a szobában. Egy aprót intettem, ami meglehetősen bénára sikeredett.
Elsőként egy göndör hajú srác indult el felém mosolyogva, majd kedvesen átölelt. Enyhén meglepődtem a kedves gesztustól, mert mégis csak fiú, de örülök, hogy ennyire pozitívan áll hozzám. Visszaöleltem, és minden erőmet össze kellett szednem, ahhoz, hogy elrejtsem előle kezeim remegését.
- Szia, Clara, Harry vagyok! Harry Styles. Lou már nagyon sokat mesélt rólad telefonon, szóval vedd úgy, hogy már ismerlek - kacsintott rám, én közben pedig azon gondolkoztam, hogy vajon miket mesélhetett rólam Louis. Ha rákérdetnék biztos, hogy azt mondaná semmit rosszat. De tudom, hogy mindent elmondott neki, minden sejtését rólam. Nem volt nehéz levonni a következtetést azok után, amiket az előbb hallottam. Biztos, hogy tudja, hogy valamit titkolok, és ahogy kiismertem az elmúlt napokban, biztos, hogy kifogja deríteni.
Próbáltam eltakarni zavaromat, amit a fiú közelsége váltott ki belőlem.
- Helló - intettem kínosan, majd elhúzódtam a sráctól. A többiek nem jöttek oda megölelni, amit egy megkönnyebbült sóhajtással vettem tudomásul. Egyesével bemutatkoztak, de erre semmi szükség nem volt, hiszen Louis már mindent elmesélt róluk. Nagyon kedvesek voltak velem, kérdezték, hogy miért vagyok itt, holott én már sejtem, hogy mindent tudnak. Zayn, a banda ''rossz fiúja'' egy cseppet különösen viselkedett, szinte alig lehetett hallani a hangját. Lekuporodott a szoba egyik végében lévő fotelba, majd - mintha mi itt sem lennénk - vette elő telefonját és kezdte el nyomkodni annak érintőképernyőjét. Különös, mégis szép vonásai teljesen kisimultak, ahogyan ott ült. Fehér pólóján át teljesen kilátszottak tetoválásai. Kimondottan vékonynak tűnt, már-már nagyon is. Sötét, szinte fekete haja kócosan hullott a szemébe, ami miatt lányok milliói omlanának ebben a pillanatban a nyakába. Helyes volt, nem vitás, de nem az én esetem. Meg amúgy is Louia állítása szerint menyasszonya van, amihez véleményem szerint még túl fiatal.
- Hahó! - Niall, aki a banda összes tagja szerint egy nagy éhenkórász, vigyorogva nézett rám, majd tekintetét Zaynre vezette, majd megint vissza rám. Idegesen sütöttem le a szememet, biztosan észrevette, hogy a fiút nézem. Az egész banda fürkésző szemekkel nézett rám - kivétel ez alól természetesen a még mindig a telefonját nyomkodó ember. Próbáltam kerülni a tekintetüket, s majd' elsüllyedtem szégyenemben, hogy ilyet feltételeznek rólam. Most azt hiszik, hogy tetszik nekem Zayn. Pedig nagyon nem. Már jó régen lemondtam a szerelemről, mondva semmi értelme a betegségem mellett. Meg aztán szegény fiúnak sem lenne a legjobb egy olyan barátnő, aki éjjel-nappal, megállás nélkül remeg, s nem bír járni. Úgy gondolom, hogy időpocsékolás lenne. Ezért inkább maradok egyedül, elvégre nekem ez tökéletesen megfelel.
- Jól van fiúk, hagyjuk szegény Clarát, menjünk inkább együnk valamit! - javasolta Liam, aminek én roppant örültem.
Louisnak volt egy kerekesszéke, amibe egyik szobából a másikba szokták áttolni, mert ugye törött lábbal nem tud járni. Harry segített neki áthelyeznie magát a guruló járműbe, majd szépen lassan mind a négyen kimentek. Egyedül Zayn maradt itt, amit nem tudtam mire vélni. Lassan felnézett a telefonjából, majd azt óvatosan a zsebébe csúsztatta. Felállt a fotelból, majd szépen leült az ágyamra mellém, de azért tartva a megengedett távolságot. Újra idegesen tördeltem a kezemet, mert mindig feszengek valaki idegen társaságában. Jó, őt már mondjuk ismerem, de eddig a pillanatig még hozzám se szólt.
- Ne törd össze a szívét! - csupán csak ennyit mondott, de már ettől összezavart. Mégis kinek a szívét?
Értetlenül pillantottam rá, majd csak ennyit bírtam kinyögni:
- Mi? - Zayn bosszús szemmel nézett rám, majd odafordult hozzám, egyik lábát felrakta az ágyra, majd magyarázni kezdett.
- Ne törd össze Lou szívét! Tudod, akárhányszor felhívom állandóan csak rólad mesél. Clara így...Clara úgy... Szinte biztos, hogy nagyon megszeretett, csak kérdés, hogy hogyan. Csak barátként? Nem hiszem. Nem szeretném majd pár hét múlva összetörve látni a legjobb haveromat, mert te csak kihasználtad a híressége miatt!
Tátott szájjal néztem rá, egy hang sem jött ki a torkomon. Hogy gondolhat ilyet? A torkom kaparni kezdett, gyomrom ökölnyire zsugorodott. Könny szökött a szemembe arra a gondolatra, hogy máris van, aki nem kedvel engem a bandából.
- Hogy feltételezhetsz rólam ilyet? Nem is értem, hogy fél óra ismeretség után, hogy mersz letámadni azzal, hogy kihasználok valakit! Sose tennék ilyet. Engem a legkevésbé sem érdekel, az, hogy híres-e, vagy nem, mert ha valakit szeretek, akkor nem azt veszem figyelembe, hogy mennyi pénze van. Egyáltalán miből gondolod, hogy én összejönnék Louisszal? - halkan, mégis magabiztosan beszéltem, és próbáltam ügyelni arra, hogy ne remegjen a hangom. Rettentően feszült voltam, ami miatt eszeveszettül kezdett remegni az egész testem. Nem vártam meg a válaszát, mert tudtam, hogy észre fogja venni a remegésemet. Gyorsan pattantam fel, ami miatt a lábaim épphogy csak megtartották jelenlegi testsúlyomat. Minél hamarabb távolabb szerettem volna lenni, mind a szobától, mind a fiútól. Szívem szélsebes tempóban lüktetett, miközben imádkoztam, hogy ne essek el. Az ajtó felé kezdtem el botorkálni, de már akkor éreztem, hogy nem fog menni. Közben hátra pillantottam, ahol egy megszeppent, kikerekedett szemekkel figyelő srácot pillantottam meg. Majdnem sírva fakadtam, mert tudtam, hogy előle nem tudom már tovább titkolni betegségemet. Már nem is próbáltam megkísérelni az utat kifelé, hanem erőtlenül lerogytam a padlóra. Zayn sürgősen ott termett mellettem, és segített fel az ágyra. Rémült tekintettel néztem rá, lesve, hogy mit szól hozzá.
-Tulajdonképpen miért is vagy te kórházban? - lassan, suttogva beszélt, de mégis félelem futott át a testemen.
Mindent bevallottam neki, azt, hogy mi a bajom, s hogy miért hazudtam a legjobb barátjának. Fölöslegesen kezdtem volna el titkolózni, úgyis kiszedte volna belőlem. Megkönnyebbülten fejeztem be monológomat, majd vártam mit szól hozzá. Sejtettem, hogy nem fogja annyiban hagyni a dolgot, el fogja mondani a bandának. Csak annyit szerettem volna kérni tőle, hogy hagy engedje meg, hogy én mondjam majd el nekik, úgy azt hiszem mindenkinek könnyebb lesz.
- Sajnálom. Tényleg nagyon sajnálom, de úgyis rá fognak jönni a többiek - arcomon patakzottak a könnyek, de én csak egyet szerettem volna tőle kérni:
- Kérlek, könyörgöm, ne mondd el Louisnak!
